Olvasnivaló
GYIK
Kincsesláda
Cikkek
Szüléstörténések

72 órás VBA2C


Soha nem szabad feladni az álmokat!

Ez egy történet VBA2C-ről (Vaginal Birth After 2 Cesarian = 2 császár utáni hüvelyi szülés) rengeteg türelemről, harcról, makacsságról, akaratról, kitartásról és tanulásról.


A történetem 2005-ben kezdődött. Nyolc év együttélés után, friss diplomával a kezemben, nagy döntés előtt álltam. Karrier vagy baba? Utóbbi mellett döntöttünk.
Pár hónap próbálkozás után elmentem egy nőgyógyászhoz, akinek megemlítettem a baba-tervet, alaposan megvizsgált, és sajnálattal közölte, hogy a petefészkeim nem túl jók „baba-gyártásra”, és hogy ne nagyon reménykedjek spontán teherbeesésben...Következett még pár teszt, aminek az lett az eredménye, hogy december 31-én este nyolckor egy orvosi rendelőben ültem, ahol azt közölték velem, hogy lehetetlen lesz teherbe esnem! Három napra rá, furcsa tüneteket észleltem magamon, mondtam a páromnak, hogy terhességi tesztet kellene venni, persze, kiröhögött... Megcsináltam, nem is egyet... Az összes pozitív lett! Felhívtuk a dokit, aki közölte, hogy ne éljem magam bele, mert álterhességről van szó! Mondanom sem kell, hogy rögtön orvost váltottunk, másnap reggel 5 hetes terhességet állapítottak meg! Problémamentes várandóságom volt. Mondjuk, végig keményedett a pocak, jöttek-mentek a jósló fájások, de ezek egy idő után már normális dolgok voltak... A végén 2 nappal túlhordtam a babómat! Az utolsó CTG-t nézve doki nem volt boldog, mondta, hogy a baba már nem érzi magát jól ott bent, és elindítja a szülést! Bólogattunk.
Burkot repesztett és közölte, hogy meconiumos a magzatvíz, irány a műtő! Akkor is bólogatunk! Húsz percre rá felsírt az első babánk - Márk! Vajúdás, felkészítés nélkül világra jönni, egy hideg, fényes műtőbe...Nem csoda, hogy a gyerek morcos volt napokig. A császármetszés utáni felépülés egy rémálom volt!
És itt kezdődött el a VBAC-es (Vaginal Birth After Cesarian) harcom! Elhatároztam, hogy a következő gyereket természetes úton szülöm meg! 2008-ban ismét várandós lettem! Nem váltottam orvost, gondolva, hogy „megmutatom én neki”... hiába mondogatta, hogy nagy hülyeség császár után simán szülni, nem hallgattam rá. Azt is mondta, hogy ha a kiírt napig nem indul be a szülés, reggel 8-kor vár szikével a kezében!
Hát, mit is mondjak... 39+3 voltam, amikor úgy döntöttem, hogy megiszom a babaindító-koktélt, és még aznap éjszaka beindult valami. Öt perces „fájásaim” voltak 4 órán keresztül, és elindultunk a kórházba. Szűk egy ujjnyira voltam nyitva amikor beértünk és bent tartottak.
Kaptunk egy szülőszobát és rákötöttek a CTG-re, és úgy is maradtam következő öt órán keresztül. Sajnos a fájások lassultak, egyre ritkában jöttek. Reggel felé elment a magzatvizem és kaptam 6 órát. A fogadott orvosommal nem találkoztam, 18 órát vajúdtam, és csak a végén jelent meg, mosolyogva, hogy lejárt a hat órám, és én továbbra is egyujjnyira voltam nyitva, úgy, hogy ismét irány a műtő! Azt a műtétet nagyon rosszul viseltem. Spinális érzéstelenítés után, lezuhant a vérnyomásom, annyira, hogy nem kaptam levegőt és hatalmas nyomást éreztem a mellkasomban, pánikba estem! Az aneszteziológus oxigén maszkot nyomot a fejemre, sajnos nem segített. Levegő után kapkodtam, odaszíjazva az ágyhoz, lebénított lábakkal! Halálfélelmem lett, először az életemben. Szerencsére jó vége lett, és egy gyönyörű kislányt emeltek ki a hasamból. Maja már nem volt annyira morcos, mint a bátyja, de szintén egy hideg, fényes műtőben jött világra, nem tudtam magamhoz ölelni, megszoptatni, megfogni.
Mérges voltam magamra, hogy nem sikerült a „nagy tervem”. Ahogy kijöttünk a kórházból, elkezdtem kutatni és érdeklődni egy olyan orvos után, aki elvállal. Sajnos mindenhol zárt ajtókra leltem! Rengeteget olvastam, tanulmányoztam. Tényleg ennyire veszélyes a VBA2C? Felelőtlen vagyok? Jobb lenne (nekem és a gyerekemnek) egy programozott harmadik császár 38. héten? A kutatások azt mutatják, hogy hegszétválásnak az esélyei két császár után (egy császár után természetesen, még kisebb az esélyek) 0,18-0,38% (ez a statisztika olyan szülésekre vonatkozik, ahol semmi beavatkozás nem történt, ahol a nők saját tempóban szültek)! Ahhoz képest harmadik császárnál 8% az esély valamiféle komplikációra!
Tíz hónapos volt a Maja baba, amikor ismét megtudtam, hogy babát várok!
Tudtam, hogy az lesz az utolsó esélyem, hogy természetes úton szüljek. Kellett egy jó terv, és segítség. Tudtam, hogy ha idő előtt bemegyek a kórházba, nem úszom meg beavatkozás nélkül, és nagyon nagy valószínűséggel szike vár rám. A terv a következő volt: otthon vajúdni, aktív szakaszig (a méhszáj utolsó 1-2 cm eltűnése), és csak a végén bemenni a kórházba! De, kellett egy szakszerű segítség, aki tudja követni a babát, hegemet, méhszájamat! Találtam! Egy nagyon profi, hozzáértőt, aki végig követte a terhességemet, ahogy fizikai, úgy (vagy inkább) lelki szempontokból is! Mellette dúlát is fogadtam, aki nélkül, most már kijelenthetem, nem tudtam volna végigcsinálni! A csapatunknak negyedik tagja a férjem volt, aki ott volt mellettem minden percben, aki végig tartotta a lelket bennem, aki a hatalmas optimizmussal nem engedte, hogy lezuhanjak! Persze, egy orvos is kellett. Szerencsére azt is találtam. Megadta az esélyt, és nekem ez bőven elég volt!
Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni. A férjemmel végig csináltunk egy szülésfelkészítőt, ami nagyon nagy hatással volt ránk, sokat segített! Próbálkoztam magzati kapcsolat analízissel, és persze rengeteget olvastam, tanulmányoztam és akartam! Nem adtam fel, egyik percben sem! Teltek a napok, hónapok. Jósló fájások egyre erősebbek, gyakoribbak lettek, örültem is nekik, tudtam, hogy a szervezetem készülődik.
Minden nap beszéltem a babámhoz, magamhoz, hogy lassan eljön a nagy nap, és hogy hogy fog lezajlani, lejátszottam az agyamban a szülést számtalanszor! Írtam egy szüléstervet is. Orvosommal már az elején megbeszéltük, hogy két hét túlhordást engedélyez. Ami nagyon fontos volt számomra, mivel az ex orvosomnál két császár után az volt a szokás, hogy 38 héten kiveszi a gyereket, többi orvos pedig nem igazán engedélyezte a túlhordást.
A várandósságom utolsó hónapját már eléggé nehezen bírtam, jó nagy volt a pocakom, és a doki is jó nagy babát jósolt. A jósló fájások szokásszerűen jöttek-mentek. Nálam sajnos, nem filmszerűen történtek a dolgok, amikor a terhes nők kiabálva kezdenek vajúdni, és max. fél órára rá megvan a baba. Éreztem, hogy nálam kicsit lassúbb leforgású vajúdás lesz, de nem is sejtettem mennyire. Megérkeztünk a kiírt dátumig, de semmi se történt. Rá két napra éjszaka felébredtem a fájásra, egyszer, kétszer, háromszor is. Megérkezett az idő! Már nem tudtam visszaaludni, és elkezdem mérni az időt. Szabályos tíz percesek. Tudtam, hogy bőven van még időm.
Reggel elmentem még bevásárolni, hogy minden meglegyen itthon. Mértem az időt, órákig tartottak a tíz percesek, aztán hat percesek is lettek jó pár órán keresztül, utána visszacsökkentek tíz percesekre. Nagy bevásárlás után, magamat raktam rendben, hajmosás, borotválás, stb.
Fájások fáradhatatlanok voltak, de én örültem nekik, csak éreztem, hogy még messze vagyunk a céltól! Délután még sütit is készítettem, elrendeztem a gyerekeket, és még a kedvenc műsoromat megnéztünk a tv-ben. Fájások csak jöttek és jöttek. Este lefeküdtem, tudtam, hogy kell az erő! És az összehúzódások egyre erősebbek lettek. Valamikor éjfél után már nem bírtam fekve elviselni a fájásokat, és reszketni kezdtem, fáztam, de nagyon.
Komolyodtak a dolgok, és ideje volt felhívni a segítőimet! Nagyon bíztam benne, hogy jól állunk, sajnos csak 2 cm voltam nyitva. Még nagyon messze volt vége, úgy, hogy próbáltam visszafeküdni, és koncentrálni, lazulni. Sajnos nem nagyon ment. Ahogy egyre erősebben fájt, én egyre feszültebb voltam, ellenkeztem az összehúzódásokkal. Férjem minden fájásnál fogott hátulról, tehermentesített, úgy elviselhetőbb volt, arról, hogy a közelsége akkor nagyon kellett és jól esett, nem is kell írnom. Reggel összecsomagoltuk a gyerekeket, és a párom elvitte őket nagyihoz, a dúlám is megérkezett és próbáltunk lazítani, piheni. Ahogy megjött, kikapcsolt minden elektronikai dolgot a lakásban, besötétítette, mécseseket gyújtott, és olajokkal masszírozott.
A feszültség lassan feloldódott, a fájások pedig egyre erősödtek, csak nem tudtam, hol a vége. Nagyon fáradt voltam, főleg, hogy nem volt jó sem fekve, sem ülve, állva még tűrhető volt, a párom minden összehúzásnál továbbra is tehermentesített, a dúlám pedig nyomta a keresztcsontomat.
Elvesztettem az időérzéket, csak észrevettem, hogy megint este lett.
Arra is emlékszem, hogy zavartak a szagok, illatok, nem tudtam enni, mindentől hányingerem volt, szerencsére, hogy vizet tudtam inni. Valamikor éjfél után a dúlám felhívta a negyedik csapattagot, amikor megérkezett, én több mint 48 órán keresztül vajúdtam. Reménykedtem, hogy lassan a végét járjuk. Egy világ dőlt össze bennem, amikor közölték, hogy 3 cm-nél járok. Szerencsére ezután már jobban pörögtek az események. Megérkeztünk az utolsó naphoz, én már nem nagyon észleltem semmit a külvilágból. Annyira emlékszem, hogy a dúlámnak el kellett mennie pár órára, és az idő alatt kaptam cserébe egy másik dúlát. Fájásaim 3 percesek lettek. Beálltam zuhany alá és forró vizet engedtünk a keresztcsontomra, jól esett, lazított. Valamikor dél körül 6 cm lettem, el sem hittem, nagyon örültem. A dúlám is visszajött és úgy éreztem, hogy egyenesben vagyok. Babámat, hegemet, pulzusomat rendszeresen ellenőrizték. Minden tökéletes volt. Estére 8,5 cm-esre tágultam, és kilenc óra felé a magzatvíznek egy része kifolyt. Irány a kórház!
Nagyon féltem az úttól. Hát nem hiába, rázós úton, fájások alatt, 3 nap vajúdás után nem volt egy leányálom, de csak arra gondoltam, hogy mindjárt vége, és találkozni fogok a babámmal! Fél órás kocsikázás után megérkeztünk.
Egy morcos szülésznő vezetett befelé, és az első kérdése az volt, hogy hányadik szülés és az első kettő milyen volt. Morcos szülésznő után, még morcosabb ügyeletes orvos várt rám. Elkezdtek kötözködni velem és ellenezni a tervemet. Hiába mondtunk, hogy a fogadott orvosommal meg van beszélve minden, az ügyeletest nem érdekelte, műtő felé akart tolni. Hogy képzelek én két császár után természetesen szülni? A végen aláírtuk a papírokat, hogy elutasítjuk a műtétet. Egy tökéletes CTG után megérkezett a dokim. Ő mosolygott, én kevésbé. Kínomban szóltam a dúlámnak, hogy menjünk zuhanyozni. A forró víz ismét segített, éreztem, hogy a fájások kezdenek másmilyenek lenni! Sajnos, jött a morcos szülésznő, hogy ismét CTG-t kell csinálnunk.
Nagy nehezen kimásztam a zuhanyzóból és felmásztam az ágyra. Az volt az érzésem, hogy a szülésznő folyamatosan olyan dolgot keres, amivel indokolttá tehetné a műtétet, nagyon ellenszenvesen viselkedett. Sajnos igazam volt! Jött a dokim és közölték, hogy nem tetszik nekik a CTG-m, hogy a gyerek szívverése stagnál 130 és 140 között. Adtak meg 10 percet, ha nem változik a helyzet, irány a műtő.
Ahogy kilépett a doki és a szülésznő a szülőszobából, a dúlám és a férjem segítségével felálltam, és elkezdtem kicsit mozogni, amennyire a CTG kábelek engedek, nem is kell mondanom, hogy a babám, rögtön elkezdett mozogni, és jól érezni magát, és ismét tökéletes lett a CTG! Alig vártam, hogy leszedjék rólam a kütyüket, hogy visszamehessek zuhany alá, vissza kellett hoznom a furcsa fájásokat. És sikerült! Az a rész már nagyon nem tetszett, hallottam, hogy sok nő szereti a kitolási szakaszt, de nekem nem volt túl bulis!
Gyorsan túl akartam esni rajta, és sikerült is, röpke húsz percen belül. Én már ott tartottam, hogy kinyomom a babámat zuhany alatt, a dúlám futott orvos után. Két nyomás között ismét felmásztam az ágyra. És megérkezett a vége, utolsó pár nyomás. Orvosom magyarázta a technikát amivel sikerült elkerülni a gátmetszést. Én próbáltam koncentrálni az orvosomra, de ami eszembe jut a kitolási szakaszról, az az én drága férjem, aki annyi boldogsággal, örömmel, energiával várta a babánkat, hogy olyannak nem láttam még. Baba megérezte apukája pozitivizmusát és könnyen kicsusszant. SIKERÜLT! Megszültem a Mátét!
Rögtön magamhoz öleltem, és amikor mar nem lüktetett a köldökzsinór, a büszke apuka elvágta. Babám rögtön gyönyörűen szopizott, utána az apukája elaltatta, én pedig lábamra álltam, és lezuhanyoztam. Milyen nagy dolog szülés után talpon lenni! A végén az orvossal gratuláltunk egymásnak, és a férjem azzal búcsúzott tőle, hogy három év múlva találkozunk az iker lányainkkal...Arra a doki azt válaszolta, hogy ezek után semmi sem lehetetlen... Majd beszámolok arról is!:)




Elérhetőségek: Mélykúti Andrea | mia@deepwell.hu | +36/20-211-40-21

Maradjon nyitva az ablak