Olvasnivaló
GYIK
Kincsesláda
Cikkek
Szüléstörténések

72 órás VBA2C

Soha nem szabad feladni az álmokat!

Ez egy történet VBA2C-ről (Vaginal Birth After 2 Cesarian = 2 császár utáni hüvelyi szülés) rengeteg türelemről, harcról, makacsságról, akaratról, kitartásról és tanulásról.


bővebben


A történetem 2005-ben kezdődött. Nyolc év együttélés után, friss diplomával a kezemben, nagy döntés előtt álltam. Karrier vagy baba? Utóbbi mellett döntöttünk.
Pár hónap próbálkozás után elmentem egy nőgyógyászhoz, akinek megemlítettem a baba-tervet, alaposan megvizsgált, és sajnálattal közölte, hogy a petefészkeim nem túl jók „baba-gyártásra”, és hogy ne nagyon reménykedjek spontán teherbeesésben...Következett még pár teszt, aminek az lett az eredménye, hogy december 31-én este nyolckor egy orvosi rendelőben ültem, ahol azt közölték velem, hogy lehetetlen lesz teherbe esnem! Három napra rá, furcsa tüneteket észleltem magamon, mondtam a páromnak, hogy terhességi tesztet kellene venni, persze, kiröhögött... Megcsináltam, nem is egyet... Az összes pozitív lett! Felhívtuk a dokit, aki közölte, hogy ne éljem magam bele, mert álterhességről van szó! Mondanom sem kell, hogy rögtön orvost váltottunk, másnap reggel 5 hetes terhességet állapítottak meg! Problémamentes várandóságom volt. Mondjuk, végig keményedett a pocak, jöttek-mentek a jósló fájások, de ezek egy idő után már normális dolgok voltak... A végén 2 nappal túlhordtam a babómat! Az utolsó CTG-t nézve doki nem volt boldog, mondta, hogy a baba már nem érzi magát jól ott bent, és elindítja a szülést! Bólogattunk.
Burkot repesztett és közölte, hogy meconiumos a magzatvíz, irány a műtő! Akkor is bólogatunk! Húsz percre rá felsírt az első babánk - Márk! Vajúdás, felkészítés nélkül világra jönni, egy hideg, fényes műtőbe...Nem csoda, hogy a gyerek morcos volt napokig. A császármetszés utáni felépülés egy rémálom volt!
És itt kezdődött el a VBAC-es (Vaginal Birth After Cesarian) harcom! Elhatároztam, hogy a következő gyereket természetes úton szülöm meg! 2008-ban ismét várandós lettem! Nem váltottam orvost, gondolva, hogy „megmutatom én neki”... hiába mondogatta, hogy nagy hülyeség császár után simán szülni, nem hallgattam rá. Azt is mondta, hogy ha a kiírt napig nem indul be a szülés, reggel 8-kor vár szikével a kezében!
Hát, mit is mondjak... 39+3 voltam, amikor úgy döntöttem, hogy megiszom a babaindító-koktélt, és még aznap éjszaka beindult valami. Öt perces „fájásaim” voltak 4 órán keresztül, és elindultunk a kórházba. Szűk egy ujjnyira voltam nyitva amikor beértünk és bent tartottak.
Kaptunk egy szülőszobát és rákötöttek a CTG-re, és úgy is maradtam következő öt órán keresztül. Sajnos a fájások lassultak, egyre ritkában jöttek. Reggel felé elment a magzatvizem és kaptam 6 órát. A fogadott orvosommal nem találkoztam, 18 órát vajúdtam, és csak a végén jelent meg, mosolyogva, hogy lejárt a hat órám, és én továbbra is egyujjnyira voltam nyitva, úgy, hogy ismét irány a műtő! Azt a műtétet nagyon rosszul viseltem. Spinális érzéstelenítés után, lezuhant a vérnyomásom, annyira, hogy nem kaptam levegőt és hatalmas nyomást éreztem a mellkasomban, pánikba estem! Az aneszteziológus oxigén maszkot nyomot a fejemre, sajnos nem segített. Levegő után kapkodtam, odaszíjazva az ágyhoz, lebénított lábakkal! Halálfélelmem lett, először az életemben. Szerencsére jó vége lett, és egy gyönyörű kislányt emeltek ki a hasamból. Maja már nem volt annyira morcos, mint a bátyja, de szintén egy hideg, fényes műtőben jött világra, nem tudtam magamhoz ölelni, megszoptatni, megfogni.
Mérges voltam magamra, hogy nem sikerült a „nagy tervem”. Ahogy kijöttünk a kórházból, elkezdtem kutatni és érdeklődni egy olyan orvos után, aki elvállal. Sajnos mindenhol zárt ajtókra leltem! Rengeteget olvastam, tanulmányoztam. Tényleg ennyire veszélyes a VBA2C? Felelőtlen vagyok? Jobb lenne (nekem és a gyerekemnek) egy programozott harmadik császár 38. héten? A kutatások azt mutatják, hogy hegszétválásnak az esélyei két császár után (egy császár után természetesen, még kisebb az esélyek) 0,18-0,38% (ez a statisztika olyan szülésekre vonatkozik, ahol semmi beavatkozás nem történt, ahol a nők saját tempóban szültek)! Ahhoz képest harmadik császárnál 8% az esély valamiféle komplikációra!
Tíz hónapos volt a Maja baba, amikor ismét megtudtam, hogy babát várok!
Tudtam, hogy az lesz az utolsó esélyem, hogy természetes úton szüljek. Kellett egy jó terv, és segítség. Tudtam, hogy ha idő előtt bemegyek a kórházba, nem úszom meg beavatkozás nélkül, és nagyon nagy valószínűséggel szike vár rám. A terv a következő volt: otthon vajúdni, aktív szakaszig (a méhszáj utolsó 1-2 cm eltűnése), és csak a végén bemenni a kórházba! De, kellett egy szakszerű segítség, aki tudja követni a babát, hegemet, méhszájamat! Találtam! Egy nagyon profi, hozzáértőt, aki végig követte a terhességemet, ahogy fizikai, úgy (vagy inkább) lelki szempontokból is! Mellette dúlát is fogadtam, aki nélkül, most már kijelenthetem, nem tudtam volna végigcsinálni! A csapatunknak negyedik tagja a férjem volt, aki ott volt mellettem minden percben, aki végig tartotta a lelket bennem, aki a hatalmas optimizmussal nem engedte, hogy lezuhanjak! Persze, egy orvos is kellett. Szerencsére azt is találtam. Megadta az esélyt, és nekem ez bőven elég volt!
Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni. A férjemmel végig csináltunk egy szülésfelkészítőt, ami nagyon nagy hatással volt ránk, sokat segített! Próbálkoztam magzati kapcsolat analízissel, és persze rengeteget olvastam, tanulmányoztam és akartam! Nem adtam fel, egyik percben sem! Teltek a napok, hónapok. Jósló fájások egyre erősebbek, gyakoribbak lettek, örültem is nekik, tudtam, hogy a szervezetem készülődik.
Minden nap beszéltem a babámhoz, magamhoz, hogy lassan eljön a nagy nap, és hogy hogy fog lezajlani, lejátszottam az agyamban a szülést számtalanszor! Írtam egy szüléstervet is. Orvosommal már az elején megbeszéltük, hogy két hét túlhordást engedélyez. Ami nagyon fontos volt számomra, mivel az ex orvosomnál két császár után az volt a szokás, hogy 38 héten kiveszi a gyereket, többi orvos pedig nem igazán engedélyezte a túlhordást.
A várandósságom utolsó hónapját már eléggé nehezen bírtam, jó nagy volt a pocakom, és a doki is jó nagy babát jósolt. A jósló fájások szokásszerűen jöttek-mentek. Nálam sajnos, nem filmszerűen történtek a dolgok, amikor a terhes nők kiabálva kezdenek vajúdni, és max. fél órára rá megvan a baba. Éreztem, hogy nálam kicsit lassúbb leforgású vajúdás lesz, de nem is sejtettem mennyire. Megérkeztünk a kiírt dátumig, de semmi se történt. Rá két napra éjszaka felébredtem a fájásra, egyszer, kétszer, háromszor is. Megérkezett az idő! Már nem tudtam visszaaludni, és elkezdem mérni az időt. Szabályos tíz percesek. Tudtam, hogy bőven van még időm.
Reggel elmentem még bevásárolni, hogy minden meglegyen itthon. Mértem az időt, órákig tartottak a tíz percesek, aztán hat percesek is lettek jó pár órán keresztül, utána visszacsökkentek tíz percesekre. Nagy bevásárlás után, magamat raktam rendben, hajmosás, borotválás, stb.
Fájások fáradhatatlanok voltak, de én örültem nekik, csak éreztem, hogy még messze vagyunk a céltól! Délután még sütit is készítettem, elrendeztem a gyerekeket, és még a kedvenc műsoromat megnéztünk a tv-ben. Fájások csak jöttek és jöttek. Este lefeküdtem, tudtam, hogy kell az erő! És az összehúzódások egyre erősebbek lettek. Valamikor éjfél után már nem bírtam fekve elviselni a fájásokat, és reszketni kezdtem, fáztam, de nagyon.
Komolyodtak a dolgok, és ideje volt felhívni a segítőimet! Nagyon bíztam benne, hogy jól állunk, sajnos csak 2 cm voltam nyitva. Még nagyon messze volt vége, úgy, hogy próbáltam visszafeküdni, és koncentrálni, lazulni. Sajnos nem nagyon ment. Ahogy egyre erősebben fájt, én egyre feszültebb voltam, ellenkeztem az összehúzódásokkal. Férjem minden fájásnál fogott hátulról, tehermentesített, úgy elviselhetőbb volt, arról, hogy a közelsége akkor nagyon kellett és jól esett, nem is kell írnom. Reggel összecsomagoltuk a gyerekeket, és a párom elvitte őket nagyihoz, a dúlám is megérkezett és próbáltunk lazítani, piheni. Ahogy megjött, kikapcsolt minden elektronikai dolgot a lakásban, besötétítette, mécseseket gyújtott, és olajokkal masszírozott.
A feszültség lassan feloldódott, a fájások pedig egyre erősödtek, csak nem tudtam, hol a vége. Nagyon fáradt voltam, főleg, hogy nem volt jó sem fekve, sem ülve, állva még tűrhető volt, a párom minden összehúzásnál továbbra is tehermentesített, a dúlám pedig nyomta a keresztcsontomat.
Elvesztettem az időérzéket, csak észrevettem, hogy megint este lett.
Arra is emlékszem, hogy zavartak a szagok, illatok, nem tudtam enni, mindentől hányingerem volt, szerencsére, hogy vizet tudtam inni. Valamikor éjfél után a dúlám felhívta a negyedik csapattagot, amikor megérkezett, én több mint 48 órán keresztül vajúdtam. Reménykedtem, hogy lassan a végét járjuk. Egy világ dőlt össze bennem, amikor közölték, hogy 3 cm-nél járok. Szerencsére ezután már jobban pörögtek az események. Megérkeztünk az utolsó naphoz, én már nem nagyon észleltem semmit a külvilágból. Annyira emlékszem, hogy a dúlámnak el kellett mennie pár órára, és az idő alatt kaptam cserébe egy másik dúlát. Fájásaim 3 percesek lettek. Beálltam zuhany alá és forró vizet engedtünk a keresztcsontomra, jól esett, lazított. Valamikor dél körül 6 cm lettem, el sem hittem, nagyon örültem. A dúlám is visszajött és úgy éreztem, hogy egyenesben vagyok. Babámat, hegemet, pulzusomat rendszeresen ellenőrizték. Minden tökéletes volt. Estére 8,5 cm-esre tágultam, és kilenc óra felé a magzatvíznek egy része kifolyt. Irány a kórház!
Nagyon féltem az úttól. Hát nem hiába, rázós úton, fájások alatt, 3 nap vajúdás után nem volt egy leányálom, de csak arra gondoltam, hogy mindjárt vége, és találkozni fogok a babámmal! Fél órás kocsikázás után megérkeztünk.
Egy morcos szülésznő vezetett befelé, és az első kérdése az volt, hogy hányadik szülés és az első kettő milyen volt. Morcos szülésznő után, még morcosabb ügyeletes orvos várt rám. Elkezdtek kötözködni velem és ellenezni a tervemet. Hiába mondtunk, hogy a fogadott orvosommal meg van beszélve minden, az ügyeletest nem érdekelte, műtő felé akart tolni. Hogy képzelek én két császár után természetesen szülni? A végen aláírtuk a papírokat, hogy elutasítjuk a műtétet. Egy tökéletes CTG után megérkezett a dokim. Ő mosolygott, én kevésbé. Kínomban szóltam a dúlámnak, hogy menjünk zuhanyozni. A forró víz ismét segített, éreztem, hogy a fájások kezdenek másmilyenek lenni! Sajnos, jött a morcos szülésznő, hogy ismét CTG-t kell csinálnunk.
Nagy nehezen kimásztam a zuhanyzóból és felmásztam az ágyra. Az volt az érzésem, hogy a szülésznő folyamatosan olyan dolgot keres, amivel indokolttá tehetné a műtétet, nagyon ellenszenvesen viselkedett. Sajnos igazam volt! Jött a dokim és közölték, hogy nem tetszik nekik a CTG-m, hogy a gyerek szívverése stagnál 130 és 140 között. Adtak meg 10 percet, ha nem változik a helyzet, irány a műtő.
Ahogy kilépett a doki és a szülésznő a szülőszobából, a dúlám és a férjem segítségével felálltam, és elkezdtem kicsit mozogni, amennyire a CTG kábelek engedek, nem is kell mondanom, hogy a babám, rögtön elkezdett mozogni, és jól érezni magát, és ismét tökéletes lett a CTG! Alig vártam, hogy leszedjék rólam a kütyüket, hogy visszamehessek zuhany alá, vissza kellett hoznom a furcsa fájásokat. És sikerült! Az a rész már nagyon nem tetszett, hallottam, hogy sok nő szereti a kitolási szakaszt, de nekem nem volt túl bulis!
Gyorsan túl akartam esni rajta, és sikerült is, röpke húsz percen belül. Én már ott tartottam, hogy kinyomom a babámat zuhany alatt, a dúlám futott orvos után. Két nyomás között ismét felmásztam az ágyra. És megérkezett a vége, utolsó pár nyomás. Orvosom magyarázta a technikát amivel sikerült elkerülni a gátmetszést. Én próbáltam koncentrálni az orvosomra, de ami eszembe jut a kitolási szakaszról, az az én drága férjem, aki annyi boldogsággal, örömmel, energiával várta a babánkat, hogy olyannak nem láttam még. Baba megérezte apukája pozitivizmusát és könnyen kicsusszant. SIKERÜLT! Megszültem a Mátét!
Rögtön magamhoz öleltem, és amikor mar nem lüktetett a köldökzsinór, a büszke apuka elvágta. Babám rögtön gyönyörűen szopizott, utána az apukája elaltatta, én pedig lábamra álltam, és lezuhanyoztam. Milyen nagy dolog szülés után talpon lenni! A végén az orvossal gratuláltunk egymásnak, és a férjem azzal búcsúzott tőle, hogy három év múlva találkozunk az iker lányainkkal...Arra a doki azt válaszolta, hogy ezek után semmi sem lehetetlen... Majd beszámolok arról is!:)

elrejt

Beteljesült álom! Kisfiam CSUsSZanása :-)

CSUSZ, azaz Császármetszés Utáni Szülés (angol rövidítése VBAC). Ez a történet az én Kisfiam kiCSUsSZanásáról szól! 2012. szeptember 11-én beteljesült egy kislánykori álom! Az én álmom! Szültem! Varázslatos volt, elmondhatatlanul varázslatos. Most mégis megpróbálom "kicsit" összefoglalni......


bővebben

Ez a történet már évekkel ezelőtt elkezdődött, mikor kicsi Lányunkat 2010 áprilisában valódi ok nélkül kiszakították belőlem. Császármetszéssel jött a világra, aminek sem előtte sem utána nem adtak valódi magyarázatot, mi pedig gyengék voltunk, és nem mertünk kiállni magunkért. Azóta is bánom, hogy akkor és ott nem voltunk legalább egy kicsit erősebbek, nem nyitottuk ki a szánkat.
Tudtam, éreztem, ez nem jó így, valamit tenni kell, mikor az akkori orvosom közölte: császár után nem lehet természetes úton szülni. Nem akartam elhinni, hogy nem adathat meg az, ami kislány korom óta nagy vágyam: saját erőmmel segíteni világra a gyermekemet!

Azt tudtam, hogy azt az orvost, aki műtött, a 6 hetes kontroll után látni sem akarom többé. 2011. októberében találtam rá rengeteg utána olvasás, tájékozódás, kérdezősködés után arra a nőgyógyászra, akiben meg tudtam bízni újra. Ekkor még csak rákszűrésre mentem hozzá. Nézte a papírjaimat, és ő sem értette, miért is kellett anno engem kés alá fektetni.

2011 decemberében úgy döntöttünk a Férjemmel, hogy adunk egy esélyt, ha jönni akar egy baba, jöjjön. Pedig eredetileg jóval későbbre terveztük, mégis meg akartuk próbálni, mivel anno Lányommal is 8 hónapig próbálkoztunk. Ez az esélyadás most oly jól sikerült, hogy a baba azonnal, első nekifutásra megfogant, így Karácsonykor már négyesben voltunk, de ez csak december 27-én derült ki. Sírtam a boldogságtól, és alig bírtam elhinni, hogy ilyen könnyen megfogant ez a kis élet, hogy ennyire jönni akar, hogy ennyire erős.

Ez a terhességem is jó kis megfázással kezdődött, fájt a torkom, lázas voltam, folyt és folyamatosan dugult az orrom. Lányom megfoganása óta ez volt az első megfázásom, tudhattam volna már erről is, hogy valami készülődik:-) Újra lányt szerettünk volna...ekkor még. Nézegettem a lány neveket, de egyszerűen semmi sem tetszett igazán, mindig jobbnál jobb fiú nevekre bukkantam, és egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy most mégis fiú növekedjen a szívem alatt.

A 12 hetes ultrahangon a szonográfus nő azt mondta, ha ez a baba lány lesz, akkor ő bizony visszaadja a bizonyítványát. Nagyon nagy volt az öröm, szinte kiugrottam a bőrömből, hogy egy kicsi fiúcska lakik a pocimban. A nevet is hamar kiválasztottuk, és attól kezdve úgy is hívtuk Őt.

Lányomat, aki éppen tavasz elején esett bele a hiszti korszak (22-23 hónap) kellős közepébe próbáltuk felkészíteni a testvér érkezésére, sokat beszélgettünk róla, néha még puszit is adott a pocakomra, és simogatta is, de úgy igazán persze nem érdekelte a dolog :-)

Az első trimeszterben sokat voltam rosszul, hányinger kerülgetett állandóan, de csak egyszer hánytam. Teljesen rágerjedtem a fogkrémre, egész nap fogat mostam volna, ha lehetett volna, este tusolásnál pedig mindig percekig folyattam a számba a meleg vizet, jó erős sugárral. Közben kaptuk a jó hírt, hogy nővérem is várandós lett, pontosan 11 hét volt közöttünk. Nagyon örültem neki, hogy a testvéremmel együtt várhatunk babát!
A második trimeszter maga volt a csoda. A pocak már szépen látszott, jó idő volt, nálunk folytak a felújítási munkálatok, és én nagyon jól bírtam magam, kertészkedtem sokat. A baba mozgását 16 hetesen éreztem először.
A 25. héten ismertem meg Dúlámat személyesen. Férjemet már hetekkel előtte puhítottam, hogy fogadjunk Dúlát. Elég nehéz volt, de sikerült rábeszélnem, hogy legalább egyszer találkozzunk vele, hallgassa meg, aztán eldöntjük, szükségünk van e rá. Jól sikerült a találka, mindketten megkedveltük Őt, és megkértük, segítsen nekünk a szülés előtt és alatt. Sokat beszéltünk telefonon, hol ő hívott, hol én hívtam, mindenben segített nekem, átlendített a nehéz időszakokon.

A harmadik trimeszterben óriásit nőtt a pocak, és beköszöntöttek azok a szép kis 38-40 fokos nappalok, és 35 fokos éjjelek. Na, ezt már nem viseltem ilyen hősiesen, izzadtam, semmi nem volt jó, a melegtől majd megőrültem, a pocakomtól pedig alig tudtam mozogni. Hiányzott, hogy a Lányommal nem tudok már úgy játszani, szaladgálni, mint addig, és fájt látni, hogy ez neki is rosszul esik. A kertet is kezdte megenni a gaz. Minden eredményem jó lett, mindketten, én is, és a baba is tökéletesen jól voltunk, csak a pocak volt nagy, és nehéz.

A 36. héttől minden gondolatom a szülés körül forgott. Addigra már a legtöbb szép szülésélmény könyvet elolvastam, amit lehetett, csak pozitív szüléstörténeteket olvashattam bennük, és éreztem, nekem is sikerülni fog, amit szeretnék. Egészen eddig úgy volt, hogy nem lesz fogadott szülésznőnk, de úgy döntöttünk, mégis jobb, ha felkérünk valakit, így a CTG-k is könnyebben megoldhatóak, és mégis jobb tudni, ki lesz velünk a Nagy Napon!
A 37. héten én már szülni akartam, de nagyon. Nem is gondoltam rá, milyen sokat kell még erre az élményre várnom.

Szeptember 3-ra voltam kiírva, de az orvosomtól kaptunk még két napot, így a terminust szeptember 5-re írtuk át. Én kiszemeltem magamnak augusztus 27-ét, mivel a családban minden születésnap hetes számmal végződik. Ezen a napon este jöttek is görcsök, és éjjel a Dúlámmal is beszéltem, azt hittem, beindult a dolog, és nagyon örültem, hogy ez a vágyam is teljesülni látszik. Az 5 perces kicsi fájáskák órákig eltartottak, de egy meleg zuhany és pár korty borocska után el is álltak.
Innentől kezdve minden este úgy feküdtem le, hogy hátha ma este...hátha ma este.....és minden reggel csalódottan ébredtem, hogy megint nem lett semmi. Sokszor még sírtam is.
Összesen 3 téves riasztás volt, mindig órákig tartottak a gyenge, de rendszeres görcsök, aztán el is álltak. Szegény Dúlám sokszor volt fenn miattam éjjelekig, sms-eztünk, vagy beszéltünk telefonon, hogyan áll a dolog.

A 39. héten az orvosom megvizsgált, 1-2 centire voltam nyitva, boldog voltam, hogy azért mégsem hiába érzek én néha valamit. Viszont a fejem felett már ott lebegett az, hogy mivel császáros előzményem van, így nem hagyják a babát bent a 41. hét után, csak maximum még egy-két napig, aztán valamit tenni kell: vagy indítják, vagy újra császároznak, ezt majd a Főorvos Úr eldönti.

Szeptember 11! Ezt a napot tűzték ki nekem, hogy találkozzak a főorvossal, reggel 7 órakor. Mindent megtettem volna, hogy ezt a "randit" elkerüljük. És igyekeztem is mindent megtenni. Bábatea, homeopátia, forró fürdők, aromafürdők, illóolajok, szinte minden szülésindító praktikát kipróbáltam már, túl voltam a nyár lehető legdurvább frontjain, hidegen is, melegen is, de a Mi Babánk nem akart kibújni.

Szeptember 10-én délelőtt Férjemet elküldtem egy úgynevezett vajúdó aroma olajért, és beszereztem a bábakoktél alapanyagait is mint leges legutolsó reményemet, hogy ennek a babának ne orvosi utasításra kelljen kibújnia. Délután a Lányomat elvittük a nagyszülőkhöz, mert reggel túl korán kellett volna kelni, a fődoki miatt. Így a késő délutánom szabad volt, vettem egy jó forró vajúdó olajos fürdőt, pihentem, kenegettem magam az olajjal és este úgy döntöttünk, rendelünk vacsorát. Kedvencem a Gyros tál, szinte mindig azt ettem, mikor innen hozattunk ételt, és mindig tökéletes is volt. Ám most, mintha csak így kellett volna lennie, mintha magasabb erők egyengették volna az utunkat, olyan veszettül csípős husit kaptam, mint soha. Viszont nagyon éhes voltam, így próbáltam a sült krumplival "hígítani" a csípősséget, és legalább a felét megettem az adagomnak. Kicsit később elkészítettem a bábakoktélt, de csak 3-4 kortyot mertem inni belőle, a többit inkább kiöntöttem, pedig nem is csináltam olyan erősre, mint a recept kéri (nem is hatott egyáltalán). Férjemmel néztünk egy kis tévét, szeretgettük egymást, majd a korán kelés miatt hamar lefeküdtünk aludni.
Szeptember 11-én éjjel fél kettő előtt pár perccel ki kellett mennem a wc-re. Mikor visszafeküdtem, Férjem kérdezte, van e valami, én pedig szomorúan válaszoltam:- Á! Semmi!- Majd megfordultam a másik oldalamra, és ekkor éreztem meg az első fájást. Nem volt erős, simán bírtam egy hang nélkül, de valahogy más volt, mint amit eddig bármikor éreztem a sok téves riasztás alkalmával. Elkezdtem figyelni az időt, és 5 percenként jöttek ezek a még gyenge fájások. Kimentem a konyhába inni, majd úgy döntöttem, miután már egy órája 5 perces fájásaim voltak, hogy veszek egy forró zuhanyt (fél 3-kor), ha ez megint téves, akkor derüljön ki hamar. A tus alatt is jöttek a fájások, és utána sem múltak el. Fél 4-ig járkáltam a konyhában fel-alá, írogattam az időt, és észrevettem, hogy a fájások egyre erősebbek, és sűrűbbek is lettek. Ekkor úgy döntöttem, felébresztem a Férjemet is, de csak annyit mertem neki mondani: Azt hiszem, mégis lesz valami!- Még ekkor sem mertem tuti biztosra venni a dolgot, féltem, nehogy megint leálljon minden, és újra csalódok. Kicsit vártunk, néztük még az időt, beszélgettünk, majd 4 óra körül felhívtuk a Dúlámat.
Neki sem mertem biztosra mondani ekkor még, de azt közöltem, hogy ilyet eddig még nem éreztem, és valahol úgy érzem, ez már AZ lesz! Dúlám tanácsára vettem még egy forró zuhanyt, ő pedig elkezdett készülődni, hogy elindul hozzánk.
A fájások egyre sűrűbbek és erősebbek is lettek, de mi inkább leültünk a kanapéra, gondolva arra, ez akár még egy napig , vagy még tovább is eltarthat, nem árt pihenni. Én a Férjem ölében feküdtem, ő masszírozgatta kicsit a lábaimat. Ekkor már nem nagyon tudtam beszélni a fájások alatt, meg kellett állnom nagy levegőkért. Egyszer csak olyan volt, mintha valami folyna a lábaim között, odanyúltam, de a kezemmel semmit nem éreztem. Kis idő múlva elmentem wc-re, és jött a felismerés: megrepedt a burok, és egy kis magzatvíz csurgott ki, pici rózsaszínes kísérettel.
Újra hívtam a Dúlámat, aki megerősítette, hogy ez víz lehet, és a rózsaszín pedig egy pici tágulási vérzés, ne aggódjunk. Ez 5 óra körül volt. Nagy izgalom fogott el, nagyon örültem, hogy a burok is magától repedhetett meg, de egyben féltem is, mert így a kórházban időkorlátba szorítanak minket, mivel szerintük a burokrepedés után 12 órával a babának kinn kell lennie. A víz csurgása után (ami ezután el is állt, csak egy nagyon kicsi folyt ki) néhány perccel nagyon hirtelen bedurvultak a fájások. Begörnyedve és nyögve bírtam csak ki őket. Hívtuk a Nővéremet fél 6-kor, hogy ma valószínűleg megszületik a kis Unokaöccse is. Beszélgetés közben át is kellett adnom a telefont a Férjemnek, mert jött a fájás, én meg csak nyögni tudtam. Sőt, ekkor már annyira fájt, és annyira megijedtem ettől a hirtelen jött és erős fájásoktól, hogy sírtam is, alig bírtam állni a lábamon.
Kicsivel fél 6 után kértem férjemet, hogy csináljon nekem egy szendvicset, ne éhesen vágja neki életünk nagy eseményének. Mondanom sem kell, nem bírtam sokat enni, de jól esett az a pár falat is. Dúlám tanácsára mézes-gyümölcsös teát is készítettünk, hogy legyen miből energiát nyernem a továbbiakhoz. Elmentem wc-re, ahonnan alig bírtam kivánszorogni, sorra jöttek a nagyon erős fájások, és én félni kezdtem, nincs e valami baj, hogy ilyen hirtelen ennyire erősek, és intenzívek. Hívtuk újra a Dúlámat, aki már úton volt hozzánk, hogy találkozzunk inkább a kórházban, nem merek itthon maradni, és azt hittem, már hamarosan meg is lesz a baba. Tévedtem.

Fél 7-kor indultunk el a kórházba, Férjem repesztett az úton, én meg ordítottam a fájdalomtól, és vonaglottam a hátsó ülésen. Néztem ki az ablakon, és arra gondoltam, ezek az emberek most mennek munkába, élik a szürke hétköznapjaikat, én pedig itt mellettük vajúdok, és hamarosan életet adok a Kisfiamnak, és ezt ők még csak nem is sejtik.

7 óra előtt kicsivel parkoltunk le a kórház szülészeti részlege előtt, Dúlám ekkor már ott volt, és várt minket. Éppen jött egy hullám, és ő beszállt mellém az autóba, és próbálta a levegővételemet és hangjaimat jobb mederbe terelni. Több fájás is elkapott, mire felértünk a szülőszobára, ahol kismamák sora várta, hogy bejussanak a CTG vizsgálatukra. Biztató látvány lehettem a kisírt szemeimmel, és a görnyedő járásommal, de nem érdekelt. Annak viszont örültem, hogy már nem kell találkoznunk a Főorvossal, Picim magától indult el.

Mikor a folyosóra beléptünk, pont akkor lépett elő valahonnan a dokim, azonnal látta, hogy nem tréfálunk. Szülésznőm is ott volt rögtön. Be is vittek a vizsgálóba, ahol jött a hideg zuhany: még csak 3 (!!!!!) centinél tartunk, miért fáj ez ennyire? Én a vizsgálat alatt a falat kapartam szó szerint, és majdnem letéptem a függönyt is, ami az ágy mellett lógott. Közben még jó sok magzatvíz elfolyt. Mivel aznap nagyon sok szülés volt, és minden szülőszoba foglalt volt, így ott tették rám a CTG-t, ahol a szülés előtt álló kismamáknak is csinálják a vizsgálatot. Sorra jöttek a 36-40 hetes pocakosok, akik biztosan remekül érezték magukat a társaságomban. Néha, fájásszünetekben még sajnáltam is őket, hogy ezt látniuk kell. Volt ott másik vajúdó kismama is, de ő egészen jól bírta tartani magát, én lihegtem, mint egy kutya.
Mivel a szülésznőm és a dokim látta, hogy nagyon nehezen viselem az egészet, és a centiket nézve még sok volt hátra, beadtak valamilyen injekciót, amitől eléggé kába lettem, jól kiütött egy fél órácskára, ha nem többre.

Több mint 2 és fél órát töltöttem a szegény kismamákkal egy térben, mire végre 10 óra körül kaptam egy szülőszobát. Nem volt túl tágas, és nem is a legszebb, amit valaha láttam, de kit érdekelt ez akkor? A fájásaimat ekkorra sikerült egész jól kordában tartani, a szünetekben ropit falatoztam, ittam. De nekünk gyors tágulásra volt szükségünk a császáros előzményem miatt ( a folyamatos CTG is ezért kellett), így labdán rugóztam, vagy úgy, hogy állva a férjem tartott a karjaiban, így segített, vagy csókolóztunk, ami szintén nagyon erős hullámokat hozott azonnal. A rajtam lógó zsinegek miatt csak néhány lépést tudtam sétálni, pedig az volt számomra akkor a legjobban eső tevékenység.

10:40 körül egy újabb számomra nagyon fájdalmas, végig ordított vizsgálat során kiderült, hogy még mindig csak 3 centinél tartunk. Szülésznőm kiment beszélni telefonon a dokimmal (mert ő közben elment a közelben lévő rendelőjébe), majd mikor visszajött, közölte, hogy mivel ennyire nem haladok órák óta semerre, oxytocint fognak bekötni.
Kaptam még egy kis időt, de persze ez semmire nem volt elég, hiába próbáltam már fekve is egyik oldalon, másik oldalon, a 3 centi nem mozdult. Kérhettem volna fájdalomcsillapítást, de nem kértem. Hiába fájt, mindent érezni akartam!

11:20 körül bekötötték az infúziót, én pedig sírtam, mert nagyon féltem attól, hogy ez elindít egy folyamatot, aminek szintén császármetszés lesz a vége. Féltem, hogy a hirtelen jött oxytól hamar elfáradok majd én is, és a baba is, és hamarosan a műtőben kötünk ki. Nagyon minimálisra tették a cseppszámot, én pedig a Férjem és Dúlám segítségével lekászálódtam az ágyról, és labdára ültem, rugóztam.
Kis idő múlva szinte teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett. Csak az számított, hogy táguljak már tovább, csak erre koncentráltam, ami miatt magamat nem bírtam tartani, és csak ordítottam, és ordítottam, sokszor elfelejtettem levegőt is venni, beletemettem az arcom a véres lepedőbe, de ez sem érdekelt. Dúlám és Férjem felváltva segítettek nekem masszírozással, simogatással, kenegettek valami nagyon jó illatú olajjal, és Dúlám a pocakomra és a derekamra tett forró vizes illatos borogatást, ami nagyon jól esett. Szegény Szerelmem hosszú órákig tartott a karjaiban hősiesen egy hang nélkül.

12:30-kor újabb vizsgálat következett. Nagyon nehezen felmásztam az ágyra, és rettegtem, hogy mit fogok hallani, rettegtem, hogy nem haladtunk a tágulással. Aztán meghallottam, amit egyáltalán nem gondoltam volna: 7 centire tágultam egyetlen óra alatt, mióta bekötötték az oxyt! A szívem repesett, annyira boldog voltam, de kifelé ezt nem bírtam kimutatni. Nagyon fáradt voltam, és mindenem fájt már, Dúlám és Férjem ott ujjongtak mellettem, én meg csak néztem bambán…pedig annyira örültem én is velük.
Szülésznő kiment, mondta, hogy hamarosan pisilnem kéne, hogy nekivághassunk a végének. Lemásztam az ágyról, labdára ültem, hogy tovább segítsem a tágulást, majd kicsi idő elteltével újabb vizsgálat alatt kiderült, már 8 centinél tartunk, jön a vége, hamarosan megláthatjuk a Kisbabánkat. Nem voltam rá képes, hogy a hosszú folyosón végigmenjek, hogy a wc-re érjek, mivel a szobához nem volt saját fürdőszoba, így inkább kértem egy ágytálat, és amíg én próbálkoztam a pisiléssel, a szülésznő behívta a dokimat is a végére. Egész vajúdás alatt a hegemet meg sem éreztem, mintha ott sem lett volna, nem fájt, és nem is érdekelt. Mikor beszéltek hozzám, mindent hallottam, de képtelen voltam válaszolni. Egyszerűen nem bírtam kimondani a szavakat, csak rövid "igen" vagy "nem" válaszokra voltam képes.

13:20 körül ért oda a kedves doktor bácsi. Nagyon siethetett, mert lihegett, és izzadt, de ezt csak utólag mondta a Férjem, én akkor már semmit nem néztem, semmi nem érdekelt. Ő is megvizsgált, és ekkor már majdnem teljes volt a tágulás, indulhatott a buli.
Doki és szülésznő kimentek valamiért, ekkor a Dúlám és Férjem segítségével nagy nehezen sikerült megfordulnom az ágyon, mert én bizony nem akartam fekve kitolni a babát, igenis segítsen nekem a gravitáció! Sikerült is felvenni azt a pozíciót, amit már a terhességem alatt kigondoltam magamnak, az ágyon, térden állva, mint a kutyusok.
Mikor visszajöttek, a szülésznő megkérdezte, biztosan így akarom e, természetesen a válaszom igen volt, és nem is piszkált senki, hogy feküdjek vissza, maradhattam így, aminek rendkívül örültem.

Hamarosan furcsa érzés lett rajtam úrrá. Kérdezgették, hogy nincs e olyan érzésem, mintha kakilnom kéne, mert az azt jelenti, hogy jön a baba. De nekem egészen más érzésem volt. Igazából leírni nem is tudom, csak egyszerűen éreztem, hogy a Kisfiunk úton van kifelé, éreztem, ahogy halad, ahogy nyom, és a vajúdási fájások már teljesen el is múltak. Helyettük valami sokkal nagyobb erő kerekedett felém, és segített nekem. Kicsit megigazítottak engem az ágyon, hogy bele tudjak kapaszkodni a felemelt fejrészbe, így sokkal jobb és könnyebb volt, beletemettem a fejem a párnába.
A kitolás maga volt az igazi csoda! Éreztem, ahogy a testem velem együtt dolgozik, nyomnom kellett iszonyatos erővel, mégis a méhem magától préselte kifelé a babát, elképzelhetetlen erők voltak velem. Sokszor kellett rám szólni, hogy vegyek levegőt, hogy a babához is jusson, mert annyira koncentráltam, hogy még ezt is elfelejtettem. Összeszorítottam a fogaimat, és földöntúli hangokat hallattam. Úgy éreztem, képes lennék egy egész házat méterekkel arrébb tolni. Mindig, mikor azt hittem, már nem bírom, végem van, valahonnan újabb erőt kaptam, és tovább tudtam csinálni, amit csinálnom kellett. Éreztem, ahogy a Baba is segít nekem, minden egyes centiméterét éreztem, ahogyan bújt ki belőlem, tudtam, hogy ez neki is hatalmas és nehéz feladat. Együtt dolgoztunk teljes harmóniában. Én nyomtam, ő jött, én nyomtam, és ő jött és jött kifelé. Megmagyarázhatatlan erők voltak velünk akkor, nem volt senki és semmi más, csak az én testem, és a baba teste. Mikor kibukkant a buksijának a csúcsa, hátranyúltam a lábaim között, és megsimogattam. El sem hittem, hogy ez velem történik, milyen varázslat, mikor még bennem van, de már megérinthetem ŐT! Férjem a hátamat simogatta eközben, Dúlám videózott és fotózott, szülésznőm óvta a gátamat, orvosom pedig olajozta azt. Bár mondták, mikor kell nyomnom, és mikor kell ellihegnem a fájást, én ezeket magamtól is éreztem, tökéletes volt az együttműködés köztem és a Kisfiam között. Nem tudtam, mennyi ideje tarthatott, de úgy éreztem, gyorsan történik minden, hamarosan kettéválunk. Jó néhány ellihegett fájás alatt gyönyörűen kibukkant a kis fejecske. Nem is fájt annyira, mint azt a várandósság alatt sokszor elképzeltem, vajúdás alatt jobban szenvedtem. Mikor mondták, hogy van egy"fél babánk", nagyon megörültem, és ez rengeteg erőt adott ahhoz, hogy a végét is ilyen szépen megcsináljam. Kicsit pihentem, majd minden erőmet összeszedve újra nyomni kezdtem. A Kisfiam teste gyorsan kicsusszant, éreztem, ahogy elhagyja a testemet, éreztem, ahogy kibújik belőlem, és már külön létezik tőlem. Nem bírtam azonnal megfordulni, a szülésznő megtörölgette a hátát, hogy sírjon egy picit, majd a lábaim között magam alatt átadta a kezembe a Mi kis Csodánkat! Hanyatt feküdtem, és a mellkasomra tették ŐT! Ott volt, láttam, éreztem, simogathattam végre azt a kis emberkét, akit hosszú hónapokig a pocakomban nevelgettem, akire olyan sokat kellett várni. Sírdogálni kezdett, és a hangja betöltötte az egész szülőszobát. Sírtam vele együtt én is, és láttam, hogy a Férjem is törölgeti a szemeit. Ott volt, valóságos volt, csodálatos volt! Egy 3710 grammos és 57 centis CSODA! 13:52 perckor született meg, kicsit több, mint 12 órával az első fájás után. Illata édes volt, mint a méz, és én megteltem szeretettel, ahogy fogtam az a kis törékeny testet. Annyira valóságos volt minden, annyira élénkek lettek a színek és a hangok, és nem tudtam betelni Vele....

Próbáltuk a szájába adni a cicit, de szegénykém velem együtt olyan fáradt volt, hogy ő csak aludni akart. A lepény megszületése után kicsivel letették Kisfiunkat az ágyra, és a büszke Édesapa elvághatta a köldökzsinórt. Ő tett minket eggyé, és Ő választott szét minket! A legboldogabb férfi volt a világon, én pedig a legboldogabb nő. Olyan boldogok voltunk.....

Sokan számolnak be arról, hogy a baba kibújása után minden fájdalmuk elmúlt. Nos, én nem közéjük tartoztam. Bár a fájások tényleg teljesen megszűntek, de minden egyes izmom, inam, és csontom sajgott, és olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Mégsem cseréltem volna akkor és ott senkivel! Tudom, hogy az én hibámból fájt akkor mindenem, mert nagyon sokáig és nagyon sokszor ahelyett, hogy velük együtt dolgoztam volna, és lovagoltam volna rajtuk, inkább ellenálltam a hullámoknak, nem barátnak, hanem ellenségnek tekintettem őket...rosszul! Ma már ezt másként csinálnám. A fájdalomtól elveszettem néha az önkontrollom, pedig csak meg kellett volna adnom magam.

Gátvédelemmel szültem, belül lett egy egészen pici repedés, amit az orvosom egy öltéssel varrt össze, amit meg sem éreztem. Nem úgy, mint a betapintást! Ha császármetszés után természetes úton szül valaki, akkor a szülés után az orvos belül megtapintja a heget, hogy az nem sérült e. Ez nekem iszonyatosan fájt, legalább annyira, mint a fájások 8 centi nyílásnál. Szerencsére nem tartott sokáig. Ezalatt megmérték és felöltöztették a kicsi Fiunkat, és már kaptuk is vissza Őt.
Mivel sok szülés volt aznap, csak egy órát lehettünk együtt a szülőszobán. Ezután elvitték orvosi vizsgálatra, engem pedig letoltak a Férjem és Dúlám kíséretében a gyermekágyas osztályra. Férjem körülbelül egy fél óra múlva már mehetett is a Drágánkért, ő hozhatta oda nekem, és innentől kezdve éjjel-nappal együtt voltunk.

Teljesült a kislánykori vágyam! Én segítettem világra a Gyermekemet, és ebben ő maga segített nekem! Köszönöm!

...és ezúton is szeretném megköszönni Férjemnek, és Dúlámnak, hogy végig velem voltak, hogy felemeltek, mikor elhagytam magam, hogy erőt öntöttek belém a legnehezebb pillanatokban, mert nélkülük nem ment volna!!!!!!!

elrejt

Szülés két felvonásban

Első felvonás


Látencia


Finom hullámzó, pulzáló energia löketek – 3 percenként. Feszült vagyok és tanácstalan. De 3 percentként megtalálnak. Reggel 7 kor felhívom a bábámat. Messziről jön mi van ha nem ér ide? Inkább felhívom... azt mondja elindul de még addig párszor beszéljünk telefonon. OK.


bővebben

Mindenki bezsong. A férjem betelefonál a munkahelyére, hogy őt ma ne várják... nem nagyon értik miért maradna a vajúdó feleségével és különben is a kórházban úgysem tehet értünk semmit... csak, hogy mi nem kórházban várjuk a kisbabánkat hanem itthon. Kis magyarázkodás után leteszi a telefont. Jól van akkor most ez a szülés? Furcsa, nem vagyok teljesen meggyőződve róla de várom a fejleményeket... hátha bevadulnak itt a dolgok.

Felhívom a dúlámat. Pont jó neki ez a nap, a gyerekek a férjével ő meg bármikor indulni kész. Hát délutánra meg is érkezik. Nagy itt a sürgés – forgás. Anyukám süt – főz, a férjem és az apám a felfújható gyermekmedencét bütykölik, még statikus véleményét is kikérték, nehogy leszakadjon a mennyezet a súlya alatt. A bába megérkezik estére. Mindenki itt van, mindenki vár. Rám várnak? Úristen tényleg a szülésem! Elveszítettem a ritmust, alig maradt egy kis fájás, menzeszes görcs vagy valami ilyesmi... Jaj most mindenki miattam ugrál és nem is szülök? Ajjaj, mi lesz itt?

- Feküdjünk le aludni és ha van valami majd akcióba lépünk – így a bába.
- OK, majd szólok ha lesz valami... - így én, s „nyugovóra térek”.

Lelki megtisztulás


Az éjszakám lelkileg iszonyúan megvisel. Számtalan érzés kavarog bennem, melyek hajnalra már démoni erőkké formálódnak és borzasztó csapdában érzem magam, mert sehogy sem tudok ebből a kavarodásból kilábalni. És a gondolatok jönnek - mennek: itt a félelem mely oly sötét és éget, a lelkiismeret-furdalás mely oly savas, hogy kimarja a bőrömet, s a bűntudat, mely oly súlyos, mely rám telepszik és agyonnyom. Édesanyám, nagymamáim szenvedései átfolynak rajtam… mikor lesz már ennek vége? Őrület! S egyszerre hajnalodik. Alig várom a világosságot, lemegyek a kertbe a növények közé megtisztulni – ha lehet! Napsugarakban fürdik az arcom és mintha könnyebb lennék, de a szülésem… a szülés leállt.

Még egy nap a bábával és a dúlával. Van ez így, hogy leáll a szülés – nyugtatnak ők s én kénytelen vagyok ezt elfogadni - mást úgysem tehetek. Egy szép délutánt még együtt töltünk, még egy éjszakát maradnak – hátha mégis - de reggel mindenki visszatér az életbe. Ez az éjszaka nyugodt és békés, rég nem aludtam ilyen jól!

Elmentek. A férjem visszatér a munkába. A napok forróak s én várok. Még van idő, még 10 nap a terminusig… forróság van. Hűvös szoba és sok-sok limonádé… így telnek a napok.
Az éjszakák? Csodásak. Olykor erőteljes energia hullámokat érzek a távolból, nagyon messziről ismeretlen helyekről jönnek. Amikor megtalálnak felébredek, felülök az ágyban, mintha üzenetet kapnék a Másvilágról, s csak ámulok azon, hogy milyen kifürkészhetetlen is ez a földi élet, és alázatot tanulok mert érzem, hogy annyira kicsik és jelentéktelenek vagyunk ezen erőkhöz képest.

Vajúdás. De csak úgy, szülés nélkül. Felülök az ágyban, valamit mormolok és spirális mozgásba kezd a testem. Egy csatorna vagyok, amely a méhemből az ég felé nyitott. Talán a kisbabám lelke kommunikál így a segítőivel vagy csak most költözik ide? Nem tudom, de valami történik ami nem én vagyok, ami sokkal nagyobb nálam és mindentől amit eddig ismertem, és nem rólam szól de hozzám is szól. Csodálatos. Nő vagyok. Anya vagyok. Újra megszületek.

Egyre nehezebben viselem ezt a látencia szakaszt, nagyon elhúzódik már. Már egy hete, hogy ez megy. A dúlám tartja bennem a lelket és az erőt. Ő bízik bennem, biztosan itt lesz még akkor is ha a bába nem érne ide… közelebb utazik, egy közelebbi városba, hogy ha kell minél hamarabb itt legyen. Bízik bennem és én is benne. Ez annyira jó érzés! Ez nagyon kell a szülésben.

Második felvonás


Katarzis

Vasárnap reggel van. Ritmusba rendeződnek a fájások. 25 percesek… most EZ AZ? Elegem van már mindenből! Én nem is tudok szülni! Vulkán vagyok amely bármikor kitörhet. Ne szólj hozzám! Hagyj békén, egyedül akarok lenni. Inkább rajzolok, sosem szoktam de most kell. Sírok az örömtől, hogy nemsokára anya leszek. Sosem fogok szülni, olyan ez a gyerek, mint az apja, állandóan szöszöl amikor valahova elindulunk, biztosan az apjára hasonlít majd, miért szöszölünk már ennyit? Sikítanék. Elalszom, felébredek, újra elalszom. Elmúltak, most is, megint elmúlt! Nincs fájás, nincs ritmus! Miért alszom ennyit? Csak alszom egész délután elnyom az álom de én nem akarom. Forróság van talán azért? Felhívjam a bábát? Igen, felhívom… abban maradunk, hogy kapcsolatban leszünk és meglátjuk ez úttal hova tartunk. Annyit mond csak: amikor ilyen sokáig készülődik a kisbaba akkor a szülésnél résen kell lenni! Résen lennék én! Csak már lennék! Miért ilyen nehéz ezt kivárni???

Elegem van már. Nem érdekel. Nem is akarok már szülni. Zenéket hallgatok, táncolok.
- Elmegyünk fagyizni? – kérdem én.
- Kicsit késő van már, de mehetünk, ha szeretnél – mondja a férjem.

Elindulunk. „Húúú mi ez? Várj csak ez elég konkrét… de hajts tovább már napok óta ez van!”Azért ránézek az órára… és basszus megint egy, hú hát nem semmi! Leállunk. Elindulunk a fagyizó felé. „Jaj várj egy kicsit meg kell állnom” (kapaszkodom egy ház falában).

Még mindig nem tudatosul bennem, hogy mi történik. Bemajszolom a hatalmas fagyi kelyhet. Hazafelé sem állnak meg a sodrások, jönnek - mennek, 6 percenként. Felhívom Andit, a dúlát. „Ok akkor otthon pontosan lemérek hármat egymás után és újra beszélünk.” Pisilnem kell. Hú mi ez? Tágulási vér. 5 perces fájások. Most már biztosan ! Beszélek a bábával is. „Akkor elindulok” – és letesszük a telefont. Péter, szülünk!

Péter, szülünk!


Izgulok, de végre a sok hónap készülődés és várakozás beteljesedik. Azért feszült vagyok és kicsit hisztis és egy kicsit elviselhetetlen. De igyekszem nem az lenni. De ilyenkor nem lehet NEM, nem is szabad. Ami jön fogadd, ami megy engedd! Ez a mantrám!

Vajon meddig fog tartani? Vajon kibírom-e? Milyen pózban szülök majd? Milyen lesz a vízben? Sikerül a fájdalmat átalakítani? Milyen lesz a kisbabám? Fiú vagy lány? Szerintem lány, úgy érzem kislány… de mi van ha fiú, akkor nem jók a megérzéseim? Mindegy is, nemsokára tényleg anya leszek! Anya. Az mi? Az milyen?

Éjjel 12 óra van. Furcsán múlik az idő, kicsit nehezebben, gyorsabban és sűrűbben, mint máskor.

A dúla


Andi éjjel 2 körül érkezik. Nincs időnk nagyon traccsolni pedig jó lenne csip - csup ügyekről, de a sodrások 3 percenként jönnek, már nehéz egyedül elviselni. (A kávéját hajnalban itta meg, miután mi, hárman már mind lefeküdtünk).

Maszirozni kezd… de jó a keze… húúú ez a sordrás most nagyon erős volt… de jó, elment pihenjünk. Eggyel közelebb vagyunk. A földön ülök, érzem, h közeledik… meg is talál. Nem véti el, a sodrás sosem véti el a célt és mindig telibe talál! Milyen jó Andi ölében vajúdni, a teste átveszi a testemből a fájdalmat… nem teljesen, de éppen eléggé. Éppen eléggé ahhoz, hogy folytatni akarjam, hogy ne adjam fel. Hányingerem van. Hányni fogok! Hányok… Ránézek Andira, szignózzuk: már 5 cm-nél járhatunk. „Hát az tök jó! Haladunk!”

- Szeretnél egy kicsit vízbe menni? A kádba. Engedjek vizet?
- Hát már lehet vízbe menni? Akkor haladunk! Igen, igen szeretnék!

Mire a kádhoz érek újabb sodrás talál meg. Kezdek félni tőlük, kezdem úgy érezni, hogy nem uralom őket és lassan erősebbé vállnak, mint én. A víz jó meleg. Hirtelen kitisztul a fejem. „Most miért vagyok ilyen jól?” Mindenki nevet rajtam, valamit még poénkodok, aztán meglátom a férjemen azt a farmer nadrágját amit nem szeretek és kegyetlenül leszólom amiért ezt viseli „Péter szülök, te meg ebben a tróger nadrágban vagy?”Szegény feje! De szerencsére felkészültünk arra is, hogy „ekézni” fogom őt a vajúdás alatt . Egyébként meg tényleg könnyebb lett, kellett ez a kis megkönnyebbülés, a meleg víz és a masszázs a víz sugarai alatt. Még vár rám a meló nagy része.

Csörög a telefon: megjött a bábám, a kapu előtt áll. VÉGRE, hát mégis ideért?! Kivánszorgom a kádból és megállapítom, hogy ez a szülés nem is olyan szörnyű. És kicsit körülnézek (eddig nem volt rá időm). Félhomály van, az ablak nyitva, kellemes meleg az idő, elmúlt az augusztusi kánikula. A férjem végig a közelemben van de én ezt alig vettem észre. De érzem, h itt van. Kellemes, halk zene szól, az amit megbeszéltünk. Köszöntöm a bábát is „Gyere, érkezz meg te is közénk” – jópofizok, próbálok vendéglátóként helytállni… de csakhamar megtalál a következő sodrás, csakhamar visszatér a szülés. Már meztelen vagyok. Jól érzem magam, biztonságban érzem magam. Nem is lehetnék jobb helyen és ez rengeteg önbizalmat ad. Most már minden a helyén van, mindenki itt van aki kell. Pont így szerettem volna. Végre átadhatom magam.

A bába


A bábák. A spirituális bábák hordoznak magukban valami egészen különleges energiát. Kíséri őket, és én érzem ezt. Amikor a szemébe nézek látom, hogy ő tudja mi történik és látom, hogy azt mondja: minden jól van. És néhányat velem együtt sóhajt. Nagyon nyugodt, nagyon szelíd és békés miközben a sodrások engem keresztbe kasul megdolgoznak és földre kényszerítik az egómat. De elég egy pillantás és elfogadom ami van. Azt hiszem most van az, hogy megadom magam a szülésnek, nem tudom legyőzni hát elfogadom és a szüléssel tartok az ismeretlenbe.

A szülés


„A muskotályzsályás forró borogatás a legjobb dolog a világon!” – erre gondolok amikor a fájás csúcspontján pont amikor kell, pont oda ahova kell borogatást adnak nekem. Szinte eufórikus élmény átélni azt, hogy csökken a fájdalom. A férjem le, s fel rohangál a forró vizes edénnyel, ő is mellettem van, ő is dolgozik! Ez erőt ad. Recsegek – ropogok. „Hány centinél tartunk. 8? Felejtsük el a medencét, itt nemsokára baba lesz”! Kicsit sajnálom de a mantrám segít: Ami jön fogadd, ami megy engedd!

Egy csapásra változik az energia – ez már a kitolás! „Mehet?” – kérdem a bábát. „Mehet ”. Akkor hajrá! Megváltozott minden, a fájások is eléggé megdolgoztak, benne vagyok a szülés legmélyebb bugyrában és kicsit meglepődök azon, hogy már itt tarunk. Még nagyon erősnek érzem magam annak ellenére, hogy néhány sodrásnál úgy éreztem, hogy ez volt az utolsó, nem bírom tovább… de az az egy perc pihenőidő, az áldás! Az ilyenkor a legnagyobb áldás, boldogságot és elégedettséget érzek a szünetek alatt.

45 perc kitolásban. Sportosan, észvesztve szülök. Így élem meg. Erős vagyok, nincs bennem kétség, minden rendben van és haladunk. A férjembe kapaszkodva, őt nyüstölve üvöltök az arcába miközben a kisbabánk és a családunk születik. Úgy érzem nagyon hangos vagyok de kit érdekel? Szülök! Megreped a burok. Forróság önti el a combjaimat. Lassan megszületik a baba feje. „Szia kisbaba, de aranyos vagy!” – így köszöntik őt a segítőim. Megfogom, és tényleg ott van a fejecskéje, forró és csúszós! Drága kisbabám! Milyen lehet így két világ közt lenni? „Kinyitotta a szemét és körülnézett – így mondták”. Még jó néhány kitolás mire megszületik a teste is, s abban a szent pillanatban visszatérek a jelenbe. Csak most érzékelem milyen is az a módosult tudatállapot amelybe lassan és fokozatosan juttatott el a szülés. De most tiszta vagyok. Úgy érzem soha sem voltam ennél tisztább. SIKERÜLT! Minden sikerült, minden úgy van ahogyan lennie kell!

Kislány!


A kisbabám a mellkasomon piszmog, nem sír nagyon csak panaszkodik egy kicsit de megnyugvást talál a szüléstől izzadt ziláló mellkasomon. Ez az első, finom találkozás egy életre belém égett. És a férjem tekintete amikor az ölébe hullva a mellkasomra került a kislányunk. A tiszta, zabolátlan boldogság tekintete ez amellyel rám és a kisbabánkra néz. Tudom, biztosan tudom, hogy szeret minket.

A kislányunk… Ő annyira a részem, mint a testem vagy a lelkem, csak most már rajtam kívül ölt formát. És mindezek ellenére egy teljesen világ melynek meg kell küzdenie a feladataival, de tudom, hogy ügyes lesz és elboldogul az élete során.

A szülés transz - formáció


A zen tanítóm szavait hallom: „ a test szenved, a lélek pedig nemesül, és ezen tapasztalatok visznek előre a magunk által formált jövőbe. Ez a mulandóság és az öröklét egybegyúrása: maga az ember.” Anyává születni csodás élmény. Magad mögött hagyod éned egy részét és a kisbabáddal együtt újjá születsz. Már sosem leszel a régi.

Köszönöm a segítőimnek, hogy ezt az átalakulást meghitté és természetessé tették!

elrejt




Elérhetőségek: Mélykúti Andrea | mia@deepwell.hu | +36/20-211-40-21

Maradjon nyitva az ablak