Olvasnivaló
GYIK
Kincsesláda
Cikkek
Szüléstörténések

Ajtóstól az Élet kapuján át - Gondolatok a gátmetszésről
írta: Noll Andrea Nandu


Prológus

Annak ellenére, hogy már hosszú évek óta meglehetősen határozott érzéseim vannak a gátmetszés témájával kapcsolatban, sokáig haboztam bármit is írásba foglalni róla. A hallgatás oka többek között az volt, amiről az alant idézett AquaNatal-oktató kollégám, egy kismamákkal napi szinten foglalkozó, szülészeti szempontból mégis „laikusnak” számító lány panaszkodott egyik hozzám intézett levelében: nevezetesen, hogy bármilyen véleményt is fogalmaznék meg, az nem volna elég „szakszerű” és tudományos, lévén, hogy nem rendelkezem szülészeti szakképzettséggel.


„[…] Olyan sokat kérdeznek a mamák, és úgy örülök mindig, ha tudok rá válaszolni! Ha meg nem, akkor mindig megígérem nekik, hogy a következõ alkalomra utánanézek. Csak, tudod, ilyenkor az zavar egy kicsit, hogy hiába tudok megcáfolni valami bõdületes ostobaságot, nincs képesítésem, hogy kimondjam az igazat, ezért sokszor az orvos javára billen a mérleg, mondván, õ mégiscsak ezért kapta a diplomáját.

Konkrét példa: gáttorna AquaNatal-on. Ennek kapcsán felmerül a gátmetszés szükségességének témája. Elbeszélgetünk a vízben két „feszít - elenged” közben. Ötbõl három fõ véleménye: inkább vágják el, mert az orvos azt mondta, hogy ha nem, akkor kinyúlik a hüvelye és érzéketlen lesz, vagy inkontinenciája lesz, vagy ha ezek közül egyik se, akkor okvetlenül kiesik a méhe. Hogy mondhat ilyet egy orvos?! Az inkontinenciával egyébként rendszeresen rémítgetnek. Erre persze az elsõ, ami eszembe jut, hogy akkor mégis mitõl van inkontinenciájuk férfiaknak is, akik sose szültek? Vagy Rózsi néninek a szomszédból, aki csak egyet szült és akkor is jó nagyot kanyarítottak rajta a „biztonság” meg a megelõzés kedvéért?! Triviális vagyok, de nagyon fölbosszant az ilyesmi. De ezt én mint mûkedvelõ hiába teszem szóvá, mert az orvos mást állít.”
/Sz. Zsuzsanna, AquaNatal-oktató/

A sors kegyelméből azonban magam is már azelőtt belekerültem egyfajta “nemhivatalos tanácsadó” szerepébe, mielőtt bábaságot kezdtem volna tanulni, lévén, hogy a kezdetben hobbiszerűen szerkesztett internetes honlapom és egyéb szülészettel kapcsolatos segítő tevékenységem nyomán egyre nagyobb számú kismama fordult hozzám a legkülönbözőbb kérdésekkel a véleményemet kérve. (Azt hiszem, így működhetett ez régen is, a diplomák és bizonyítványok kultusza előtt: az embertársak valahogy megérezték, kifigyelték, ha valaki tudott valamit és hozzá fordultak egy kis tapasztalatcserére.) Kezdetben nagyon nehezemre esett válaszolni ezekre a kérdésekre: nem értettem, miért pont engem kérdeznek minderről és százszor is leírtam, hogy amit most javaslok vagy vélekedek, az nem számít szaktanácsnak, csakis azt tudom mondani, amit a tapasztalataim és a jelenleg birtokolt legjobb tudásom szerint mondhatok. Azt azonban örömmel láttam a pozitív visszajelzéseket tartalmazó levelekből, hogy az óvatosan adott tanács milyen sokszor “bejött”, sőt, néha még valóban nehéz helyzetekben is segíteni tudott. Lehetséges, hogy mégsem csinálok nagyon rosszat, ha továbbra is gyűjtöm az információkat és a megszerzett tudásomat mégoly “tökéletlen” állapotában is megosztom másokkal? Nos, e sorok írásakor még mindig nincs papírom az általam kimondottak szavahihetőségéről – bár ha minden igaz, már csak napok választanak el a bábaságom formális megerősítésétől. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy vállalkozom a véleménynyilvánítás feladatára – és másokat is erre biztatok – pusztán az alábbi tények alapján:

- Nőnemű és két gyermek édesanyja lévén valószínűleg rendelkezem bizonyos nem-betűszerű, ám annál holisztikusabb tudással a női testről, a női lélekről, a női szexualitásról, illetve arról, hogy milyen érzés gyermeket szülni és anyának lenni. Amikor szembesülünk az orvos, mint “abszolút szakember” tekintélyével, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a testünkben mi lakunk és senki nem rendelkezik rólunk több tudással (és megérzéssel), mint mi magunk.
- Az anyasági gondoskodás bábai modellje szerint nem létezik olyan, hogy “tökéletes tudás”. Ennek a ténynek és az örök tanulás folyamatában létezésnek az elismerése a bábák részéről szerintem hitelesebbé teszi a kimondott szót – mivel az nyitott az új, naprakész információk befogadására –, szemben egy diplomára mutogató, bekövesedett állásponttal, amely ugyan rém magabiztos, azonban nagyvonalúan képes figyelmen kívül hagyni a diploma megszerzése óta napvilágot látott kutatási eredményeket.
- Ősi jelenség, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nők a nőkkel szívesebben és nagyobb mélységig beszélnek meg, mint nemek szempontjából vegyes társaságban. A Kör, a tapasztalatmegosztás és a tudásátadás sajátosan női, “történetmesélgetős” formája – kevésbé jól szervezetten ugyan, mint tollfosztó nagyanyáink korában – ma is él és élni akar, a várandósgondozó rendelők és a játszóterek padján, az aerobic-terem öltözőjében vagy akár a fiaink iskolai ünnepségeit előkészítő elszánt mátriárkák kupaktanácsában. Lehetséges, hogy Rózsi néni a szomszédból – hosszútűrő asszony lévén – soha nem megy vissza az inkontinenciájával az orvosához, ám a Kör tudni fog róla, ha nap mint nap erről panaszkodik. Ne habozzunk hát figyelembe venni az általunk szerzett közvetlen, élő tapasztalatot, amelyet a magunk körül látottak-hallottak alapján szerzünk!
- A tudásnak – mint már fent is említettem – egynél több forrása van. Nem csak iskolában lehet megszerezni. A legtöbben ma már írástudó emberek vagyunk és egyre inkább hozzáférhetővé válnak számunkra a világ bármely részén napvilágot látott kutatási eredmények, szakcikkek, statisztikák és személyes élménybeszámolók, de nem kevésbé értékes információval szolgálhatnak a környezetünkben élő tapasztalt emberek, illetve a saját intuícióink és logikánk is. Az tehát, hogy valaki nem végzett orvosi egyetemet, még nem jelenti azt, hogy nem lehet igaza (és fordítva). Az egészségünk túl értékes ahhoz, hogy teljes egészében lemondjunk az érte vállalt felelősségről. Ideje tehát nagykorúvá válnunk és mindent megtennünk annak érdekében, hogy az olyan nagyszabású döntéseinket, mint például egy a testünkön végzendő sebészeti beavatkozás, jólinformáltan és emelt fővel hozzunk meg.

… és hogy jön ide a gátmetszés?

Miért is írtam le mindezt? Azért, mert a legtöbb kismamának és laikus segítőnek, akivel valaha is találkoztam, úgy tűnik, mintha szüksége lenne egyfajta “feloldozásra” ahhoz, hogy a szülészeti beavatkozásokkal kapcsolatban bennük motoszkáló érzéseket és véleményt a sarlatánság (ön)vádja nélkül ki merjék nyilvánítani. Magyarország esetében azután ezt tetézi még az is – talán még a mindent központosító “átkos” rendszer utolsó bosszújaként –, hogy az emberek tudatába csak nagyon nehezen fér bele a szellemi pluralizmus lehetősége, vagyis az, hogy létezhetnek – mégpedig azonos létjogosultsággal – azonos témában különböző nézeteket valló csoportok, filozófiák és gyakorlatrendszerek, vagyis választási lehetőségek. Nem az a feladat tehát, hogy megpróbáljunk mindenkit rábírni arra, hogy áldjon vagy átkozzon valamit, hanem az, hogy segítsünk neki megtalálni a saját megoldását, a saját útját. Eziránti elkötelezettségemtől vezérelve szeretném az alábbiakban összefoglalni, amit én a mai napon a gátmetszésről tudok.

A pro és a kontra örvényében

A gátmetszés az egyik legellentmondásosabb, leghevesebb vitákat kiváltó szülészeti eljárás. Jómagam azt tapasztaltam, hogy a felállás rendszerint a következő: a kismama a lelke mélyén úgy érzi, hogy ezt igazából nem szeretné, sőt, vannak akiket kifejezetten erős félelemmel, iszonyodással vagy menekülési vággyal tölt el az érzékeny, intim részeiket kettéválasztó nyisszantás gondolata. Még jól emlékszem arra az elemi horror-érzésre, amikor nyolc-tíz éves kislányként először hallottam az édesanyámtól a születésem történetének ide vonatkozó “epizódját”. Azt hiszem, biztonsággal kijelenthetem, hogy a gátmetszés ötlete valahol minden nőnek “bűzlik”.

Ezzel szemben áll az, amit a várandós anya a konzervatív (és inkább vélemény-, mint evidencia alapú) szakirodalomban olvas, illetve a legtöbb szülész-nőgyógyász orvostól hall, nevezetesen, hogy a gátmetszés a kisebbik rosszat jelenti számos olyan komplikációval szemben, mint a súlyos gátrepedés, a visszafordíthatatlan inkontinencia (vizeletvisszatartási képtelenség) vagy a méh-előesés. Magzati komplikációkról is szó esik, például éjszakai szülések kitolási szakában, ha az álmából felébresztett éjszakás csecsemős nővér és gyermekorvos már bent topog a szülőszobában és elhangzik, hogy “ez a baba ilyen tempóban már sohasem fog megszületni”…

Mindezek az új információk a legtöbb kismamát – mivel nem szokott hozzá, hogy orvos szavában valaha is kételkedjék – átbillentik a rezignált beletörődés fázisába: igen, valóban, úgy látszik, mégiscsak elkerülhetetlen a gátmetszés. Ezt követi az az állapot, amikor valahogyan fel kell oldani az eredeti ellenérzés és a hozott döntés közötti ellentmondást: ekkor következik be az, hogy az ember megpróbálja a saját szemléletét megváltoztatni, vagyis azt kiemelni, hogy milyen jó és mennyire szükségszerű, hogy úgy történt, ahogy történt, micsoda vészhelyzetek kerültek kiküszöbölésre és végeredményben nem is volt az egész olyan nagy dolog. A gátmetszés okozta komplikációkat (elhúzódó sebgyógyulás, szexuális problémák, fájdalom) már rendszerint csendesen tűri az előzőleg meggyőzött személy: hát igen, a gyerekszülés bizonyára ezzel jár. Robbie Davis-Floyd kutatásában 280 interjúalanyt nyilatkoztatott a témában, majd a következőket szűrte le: “Tanulmányomban ez [a gátmetszés] volt az összes közt a leggyűlöltebb procedúra csaknem valamennyi nő elbeszélésében, akiknek volt részük ebben az élményben, leginkább azért, mert oly sokáig tartott, amíg begógyult és így az újszülöttjükkel töltött első hónapot sokkal fájdalmasabbá és nehézkesebbé tette, mint amennyire az számukra indokoltnak tűnt.” (Davis-Floyd, 1993.)

Mindeközben a konzervatív szülész-nőgyógyászok (illetve Magyarország általam ismert legfrissebb, 2002-ben készült 79%-os gátmetszési statisztikáját figyelembe véve: a magyar szülész-nőgyógyászok többsége) vehemensen védik a gátmetszést, mintha az életük függne tőle, többek között a fent említett megelőzési szempontokra hivatkozva. (E jelenség lehetséges okaira a későbbiekben még visszatérek.)

Mítoszok, evidencia és a józan ész

Mítosz (görög) = “hagyomány útján továbbadott történet állítólagos történelmi eseményekről, amely azt a célt szolgálja, hogy egy népcsoport világnézetének egy részét formálja vagy egy bizonyos gyakorlatot, hiedelmet vagy természeti jelenséget megmagyarázzon” /Webster értelmező szótár/

Evidencia = “Látható jel, indikáció, valami, ami bizonyítékot szolgáltat” /Webster értelmező szótár/

Az anyasági ellátás modernizálásáért folytatott törekvések egyik legnagyobb kerékkötője, hogy rettenetesen nehéz azokat a hiedelmeket megváltoztatni, amelyek az utóbbi néhány évtized tömeg(félre)tájékoztatási tevékenysége folytán a köztudat szerves részévé váltak. Ezek az állítások – mítoszok – olyasmik, amelyek vitán felül állnak, amelyeket “mindenki tud”. Megdöntésük hasonlóan nehéz feladat elé állítja a felvilágosult úttörőt, mint amellyel annak idején Galilei szembesült, oly szörnyű eretnekséget állítván, hogy a Föld márpedig gömbölyű, holott “mindenki tudta”, hogy lapos…
Mielőtt magunk is megégetnénk az olyan eretnek tanokat állító “boszorkányokat” (bábákat), mint például az, hogy a tervezett otthonszülés biztonságos vagy hogy a gátmetszés nem javítja a szülés kimenetelét, nézzünk bele Galilei távcsövébe: mit mondanak a kutatási eredmények? És mit mondanak a tudás egyéb forrásai: a józan ész, a személyes tapasztalatok és az intuíciónk?

Általános mítosz: “Egy szép egyenes vágás jobb, mint egy szabálytalan szélű repedés.”

Evidencia: Mint minden sebészeti beavatkozásnak, a gátmetszésnek is van kockázata: pl. vérveszteség, hematómák kialakulása, fertőzés, szoptatási problémák (a kényelmetlen ülés miatt), érzékeléscsökkenés, szexuális- és lelki problémák. Ezzel szemben “nincs tudományos bizonyíték arra, hogy a rutinszerű gátmetszés csökkentené a súlyos gáttáji trauma kockázatát, javítaná a gát gyógyhajlamát, megakadályozná a magzati traumát vagy csökkentené a vizelet stressz-inkontinencia kockázatát. (Sleep, Roberts, and Chalmers 1989)

Józan ész: Egy egyenes sípcsonttörés is jobb, mint egy szilánkos ferde, mégsem töretem el a lábam “megelőzésképpen” minden sítúrán.

Variáció: Amikor egy orvos ezzel a mítosszal érvel, annak a hátterében néha az a mögöttes tartalom áll, hogy “egy szép egyenes vágást könnyebb összevarrni, mint egy szabálytalan szélű repedést”. Ez a megközelítés azonban a szakember kényelmi szempontjait helyezi előtérbe és ezért nem épp kliensközpontú. A probléma megoldását inkább a szakemberek sebvarrási készségeinek elmélyítésében, mintsem a rutinszerű gátmetszésben látom. Ráadásul az, hogy egy adott szakember számára milyen típusú seb helyreállítása tűnik egyszerűbbnek, teljesen szubjektív kérdés: van, aki a szépen összekapaszkodó szabálytalan vonalút találja kisebb kihívásnak.

Mítosz 1.: “A gátmetszés megvédi a gátat a súlyos gátsérüléstől,”

Evidencia:

a) “Valamennyi modern kutatás azt találta, hogy a mély repedések szinte kizárólag gátmetszés továbbterjedése folytán keletkeznek” (Goer, 1995 – ld. az Irodalomjegyzékben sorolt tanulmányokat) „A mély gátrepedések előfordulási aránya hússzoros volt gátmetszés mellett” (Borgatta és tsa., 1989.) „Az egyik általam meginterjúvolt szülész-nőgyógyász nyíltan kimondta: “Sosem tapasztaltam harmad- vagy negyedfokú továbbterjedést (repedést), hacsak nem végeztem gátmetszést”.” (Davis-Floyd, 2003.)

b) Néhány adat két intézeten kívüli (otthonszülési- illetve születésházi) szülészeti gyakorlatról készített statisztikából, amelyekben nem végeznek rutinszerű gátmetszést:

A Farm
(a hippimozgalom idején alakult lakóközösség, Ina May Gaskin bábai gyakorlatának helyszíne, Tennessee, USA) 1970-2000, 2028 várandóst vizsgált:

Sértetlen gát: 68.8%
Elsőfokú (bőrfelületi) gátrepedés: 19,1%
Másodfokú (izomszövebe hatoló) gátrepedés: 11,5%
Harmadfokú (végbél-zárógyűrűbe hatoló) gátrepedés: 0,3%
Negyedfokú (végbél-nyálkahártyát átszakító) gátrepedés:0,1%

(Gaskin, 2003.)

(a hiányzó 0,2% Ina May Gaskin személyes elmondása szerint kb. 0,1% komplikációelhárító gátmetszésből, részben a kerekítésekből származik)

A Birth Magazine kutatása

Otthonszülési gyakorlatot vizsgált:

Sértetlen gát: 69,6%

Első- és másodfokú gátrepedés: 28,9%
Harmad- és negyedfokú gátrepedés: 0,7%

Komplikációelhárító gátmetszés: 1,4%

(Birth Magazine, 1998 december)

A fentiekből látszik, hogy a spontán módon keletkezett gátrepedések nagy része enyhe – már ha vannak egyáltalán. A rutinszerű gátmetszés másodfokú gátrepedésnek megfelelő sebet ejt, mivel áthatol a gát bőrén, kötőszövetein, illetve belevág az izomszövetbe is.
A Farmon sértetlen gáttal és elsőfokú gátrepedéssel szültek számát összegezve 87,9%-ot kapunk, ennyi azon nők számaránya, akik “jobban jártak”, mint azok, akiknek a gátján másodfokú sebet ejt egy gátmetszés. “Rosszabbul jártak” mindazok, akiknek harmad- illetve negyedfokú gátrepedésük volt, azaz összesen 0,4% (ezerből négy!). Ha figyelembe vennénk azokat gátmetszéseket is, amelyek harmad- illetve negyedfokú sérüléssé terjednek tovább, akkor a gátmetszés nélkül „rosszabbul jártak” aránya még ennél is kisebb lenne.

Magyarország 2002-es 79%-os gátmetszési statisztikáját a Farm eredményeivel összevetve készítettem egy hozzávetőleges becslést Magyarország gáttraumás esetszámairól:

A számítás menete:
a) Magyarországon 2002-ben 21% volt a gátmetszés nélküli szülések aránya. Ebből a Farm-adatok számait (sértetlen 68,8%; elsőfok 19,1%; másodfok 11,5%; harmadfok 0,3%; negyedfok 0,1%) feltételezve hozzávetőleg 14,448% lehetett a sértetlen gátak, 4,011% az elsőfokú-, 2,415% a másodfokú-, 0,063% a harmadfokú- és 0,021% a negyedfokú gátrepedések aránya. A maradék 0,042%-ot, amely a Farm statisztikájában a komplikációelhárító gátmetszések és kerekítések 0,2%-os aránya, a másodfokú gátmetszéses traumák számához adom hozzá.
b) Magyarországon 2002-ben 79 % volt a gátmetszéses, tehát másod-, harmad-, vagy negyedfokú gáttraumás esetek aránya. Az egyszerűség kedvéért figyelmen kívül hagyom azt a tényt, hogy a kutatások szerint a harmad- vagy negyedfokúvá továbbterjedt gátmetszések előfordulási aránya lényegesen nagyobb, mint a spontán módon keletkezett harmad- és negyedfokú gátrepedéseké és csak a Farm adataival számolok, miszerint ebből harmadfokú 0,237%, negyedfokú 0,079%, a többi, azaz 78,684% másodfokú.
c) Ezek után összeadom a gáttraumás esetek számát a gátmetszéses és a gátmetszés nélküli csoportokból: sértetlen: 14,448%; elsőfok: 4,011;másodfok: 2,415%+0,042%+78,684%=81,141; harmadfok: 0,063%+0,237%=0,3%; negyedfok: 0,021+0,079%=0,1%

Magyarország gáttrauma-statisztikája tehát becslésem szerint 2002-ben a következőképpen alakulhatott (kerekítve):
sértetlen gát 14%,
elsőfokú gátrepedés 4%
másodfokú gáttrauma (gátrepedés + gátmetszés) = 81%,
harmadfokú gáttrauma (gátrepedés + gátmetszés) = 0,3%
negyedfokú gáttrauma (gátrepedés + gátmetszés) = 0,1%.
A gátmetszésnél enyhébb gáttrauma (sértetlen+elsőfokú repedés) összesen: 18%
- összehasonlításul: ugyanez a Farmon (kerekítve): 88%

Könnyen lehet tehát, hogy a napjainkban szült magyar nők legalább 70%-a (88%-18%) szerzett súlyosabb sérülést, mint amire háborítatlan körülmények között, gátmetszés nélkül esélye lett volna. Ebből – legalábbis számomra – nem következik az, hogy a gátmetszés hatékony gáttrauma-megelőző eljárás volna.

Józan ész: Ha valaha is próbáltál már textilt kézzel eltépni, tapasztalhattad, hogy a megkezdetlen szélű anyag igen ellenálló mindaddig, amíg be nem vágod a szélét a kisollóddal. Utána már könnyen hasítható végig.

Variáció: Tipikus eset, hogy az orvos praxisának gátmetszési rátája felőli érdeklődésre azt válaszolja a kismamának, hogy „csak akkor végez, ha nélküle elrepedne a gát.” Ha ilyesmi fordulna elő velünk, érdemes megkérdezni, hogy miért gondolja ezt így. Lehet, hogy az állítás a fejezet elején leírt egyenes vonalú sebvarrási preferenciát rejti, de az is előfordult már, hogy az orvos azzal válaszolt a kérdésre, hogy „a gátmetszés megvéd a gátrepedéstől”. Ezt a mondatot – bár többször is hallottam már – máig sem sikerült logikailag feldolgoznom, válaszolni viszont azt szoktam rá, hogy „az amputálás is megvéd a lábviszketéstől, de azért köszönöm, inkább mégse...”

Saját tapasztalatom: Eddig kerek ötven szülésnél volt szerencsém (szenior bába felügyelete mellett, de önállóan) elsődleges bábai ellátást nyújtani. Ez azt jelenti, hogy ennyi kisbaba született a kezembe. (A megfigyelőként vagy más segítő szerepben kísért szülésekről nem készítettem ide vonatkozó feljegyzéseket.) Valamennyi szülés kórházon kívüli környezetben zajlott, ahol nem végeznek rutinszerű gátmetszést. Ezen szülések gát-ministatisztikája a következőképp alakul: Sértetlen gát: 35 (70%), elsőfokú gátrepedés 9 (18%), másodfokú gátrepedés: 6 (12%), harmad- és negyedfokú gátrepedés: 0, gátmetszés 0. A sértetlen gáttal vagy elsőfokú gátrepedéssel végződött szülések összesen 88%-ot tesznek ki, amely történetesen épp megegyezik a Farm adataival.
Érdekes tény, hogy a sértetlen gáttal szült anyák közé tartozik egy 4337g születési súlyú, 35,5 cm fej-körfogatú kisfiú édesanyja is, aki a kétnapos viziten imigyen nyilatkozott: „A gátam mintha már el is felejtette volna a szülést. Samuel a harmadik gyermekünk, de azt hiszem, szeretnék még egyet...”
Bábatanonckodásom mintegy kétezerhatszáz órás gyakorlata során, a születésházban zajlott 802 szülés közvetlen vagy közvetett nyomon követése során egyetlen negyedfokú gátrepedéssel találkoztam (0,5%): egy ötkilós kislány ejtette édesanyja belső hüvelyfalán. Figyelemre méltó volt benne, hogy a gát kívülről látható oldala (az a rész, amit egy gátmetszés szétválasztott volna) teljesen ép maradt. A sebet a születésház háttérorvosa szépen rendbehozta, utólagos komplikációról nincs tudomásunk.
Ugyanezen idő alatt, a 802 szülésből összesen két (2!) alkalommal került sor gátmetszésre mindkettő „vészhelyzeti”, azaz komplikációelhárító beavatkozás volt. Ezeknél a szüléseknél magam nem voltam jelen, így a beavatkozások hírét csak a szülésmegbeszélő Körben hallottam. E gátmetszések közül az egyik továbbterjedt a végbél zárógyűrűjébe, harmadfokú sérülést okozva. Szintén a háttérorvos varrta be, mama és baba jól vannak.
A tanulmányaim helyszínéül szolgáló Maternidad La Luz születésház e sorok írásakor túl van a kilencezer-hatszázadik szülésén. A Ház alapító-vezetője, D. Kaley érdeklődésemre azt felelte, hogy emlékei szerint fennállásuk tizenhat éve alatt sosem találkoztak olyan esettel, amikor a gátmetszés elmulasztása bármiféle rövid- vagy hosszútávú „katasztrófát” (súlyos komplikációt vagy maradandó károsodást) okozott volna, pedig szép számmal akadnak sokgyermekes anyák, akik visszatérő kliensei a Háznak, így jó eséllyel tudnánk róla, ha lennének ilyen panaszok a közösségben.
Végül hadd tegyek említést két „testközeli” tapasztalatomról, a saját szüléseimről is. Mindkét gyermekemet gátmetszés nélkül szültem. Levente fiam születését (3800g) egy kis bőrfelületi repedés erejéig „bánta” a gátam (nem kellett összevarrni), míg Csenge lányom (4100 g) világra jövetele teljesen sértetlenül hagyott. Az első szülésem óta eltelt hat és fél év alatt még nem tapasztaltam magamon semmiféle olyan kóros tünetet, amely a gátmetszés „elmulasztásának” lett volna betudható. Nem hiányzott...

Mítosz 2.: „A gátmetszés megakadályozza a medencefenék izmainak kinyúlását, ezáltal a vizeletvisszatartási problémákat és a hüvelyfal-renyheség okozta szexuális problémákat is.”

Józan ész: A hüvely kitágulása, mint szexuális probléma miatt eredetileg a férfiak kezdtek el aggódni – a saját szempontjukból. Sőt, egy időben népszerű gyakorlatnak számított a „férjcsomó”, a sebvarrás hüvelynyílást szűkítő módja, amely sok nő nemi életét változtatta állandó gyötrelemmé. Az sem elhanyagolható tény, hogy mindazok az idősebb nők, akiken napjainkban végeznek inkontinencia és előesés miatti helyreállító műtéteket, valamennyien nagyvonalú gátmetszések alanyai voltak annak idején. A gátmetszést mindaddig nem végzik el, amíg a baba feje már majdnem készen áll arra, hogy megszülessen. Ekkorra a medencefenék izmai már teljesen kitágult állapotban vannak. Arra sem adott eddig még senki magyarázatot, hogy egy izom elvágása, majd újra összevarrása hogyan őrizné meg annak erejét. (Goer, 1995)
Ina May Gaskin előadásaiban és írásaiban előszeretettel hasonlítja össze a szülés közben kitáguló, majd újra összehúzódó szülőcsatornát a férfiak hímvesszőjének szexuális izgalmi merevedésével, illetve azt követő visszahúzódásával. Milyen érdekes – mutat rá Ina May -, az övék sem „marad úgy”...! A hasonlat korántsem légből kapott, hisz a női gátszövetek nagy része a férfiakéhoz hasonlóan erektilis, vagyis merevedésre, duzzadásra képes. Mivel a női nemi szervek rejtett módon helyezkednek el, kevés nő van tudatában annak, hogy izgalmi állapotban az ő testében is történnek méretbeli változások. „Szüléskor a hüvelynyílás nem kinyúlik, hanem egyszerűen nagyobb lesz!” – emlékeztet Ina May.

Evidencia: Az utóbbi két évtizedben számos kutatás készült a gátmetszés, mint megelőző eljárás és a medencefenék izomműködésének összefüggését vizsgálva (Klein 1986, Gordon/Logue 1985, Sleep/Grant 1987, Rockner/Jonasson/Olund 1991). Ezen kutatások egyike sem igazolta, hogy a gátmetszés bármiféle pozitív hatással volna a medencefenék izmainak állapotára.
Bizonyos szülésvezetési eljárások ellenben kifejezetten károsak (iatrogének) lehetnek a gátizmok, illetve a gátmetszés által megelőzni vélt problémák szempontjából. Ilyenek például az erőltetett „nyomatás”, az anyára kényszerített természetellenes testhelyzet, a méhfenék kézi nyomása a kitolási szakban, szülés után a méhnyak fogóval történő kifelé húzása szemrevételezés céljából (én magam kórházi gyakorlatban többször is láttam ilyet), a vállak spontán rotációját nem kiváró szülésvezetés, korábbi gátmetszések hibás összevarrása, illetve az, ha a gátszövetekbe helyi érzéstelenítőt adnak, de nem végeznek gátmetszést (ugyanis ilyenkor a szövetek megduzzadhatnak, illetve az anya nem érzi kellőképpen, hogy milyen tempóban kell tolnia ahhoz, hogy lehetőleg sértetlen maradjon). (Bromberg 1986 felhasználásával)
A medencefenék izmainak erőnlétében – mint minden más izoméban is - valószínűleg leginkább az izmok edzettségi foka játszik kulcsszerepet. A rendszeres gáttorna jótékony hatását számos inkontinenciától megszabadult nő esete igazolja.

Saját tapasztalatom: A gondolatmenetem elején idézett levél Rózsi nénijéhez hasonló idősebb hölgyeket én is nagy számban ismerek. Sőt, fiatalabbakat is. Néhány olyan nővel is találkoztam már, aki szülést soha meg nem tapasztalt gátja, sőt, szüzessége ellenére is inkontinenciában szenvedett. Tapasztalataim tehát a gátmetszés és az izomrenyheség összefüggésének teljes hiányát látszanak alátámasztani. A lelkiismeretes gáttorna-gyakorlás intim erőnlétfokozó hatását azonban saját magamon is megtapasztaltam.

Mítosz 3.: „A gátmetszés védi a magzatot az agysérüléstől, mivel megakadályozza a baba fejének ritmikus beleütközését a gátba.”

Józan ész: A nő gátja puha, rugalmas szövet, nem betonból van. (Goer, 1995)

Evidencia: Kis súllyal született, illetve koraszülötteket vizsgáló tanulmányok (Lobb, Duthie, and Cooke 1986; The TG 1990) nem találtak bizonyítékot arra, hogy a gátmetszés megvédené a magzat neurológiai jól-létét, még a legkisebb, legsérülékenyebb koraszülöttek esetében sem, nemhogy egy egészséges, érett újszülöttnél. „A gátmetszéstől várt védő hatások egyike az, hogy a magzat fejét így kisebb nyomás éri. Ahhoz azonban, hogy ez az állítás igaz legyen, a gátmetszést még azelőtt kéne elvégezni, mielőtt a fej a gátat kitöltötte volna. A másik feltételezett hatás a kitolási szak lerövidülésével áll összefüggésben, ám a kitolási szak hossza és a szülés kimenetele között nincs következetes összefüggés.” (The TG 1990)

Mítosz 4.: „A gátmetszés jobban gyógyul, mint a gátrepedés.”

Evidencia: a) A gátmetszésnek, mint minden sebészeti eljárásnak, saját kockázata is van, például a vérveszteség, a rossz sebgyógyulás és a fertőzés. Magának a sebvarró eljárásnak is vannak igen gyakran előforduló mellékhatásai, különösen, ha a helyreállítást végző szakember nem eléggé képzett vagy tapasztalatlan. Ilyenek például a fájdalmas, túl szoros varratok, amelyek nem engednek teret a sérülést követően elkerülhetetlenül bekövetkező duzzadásnak, vagy az olyan varratok, amelyek idő előtt kiesnek, megnyúlt, tátongó vagy rosszul illeszkedő szöveteket hagyva maguk mögött, illetve az olyan felszívódó sebvarróanyaggal végzett varratok, amelyek nem szívódnak fel megfelelően, hanem mélyen beágyazódnak a bőr alá. Egy szakirodalom-összegző kutatás (Thacker/Banta 1983) szerint a fertőzések és fekélyek keletkezésének aránya 0,5%-3% között mozog. (Emlékeztetőül: ez hasonló számarány, mint a gátmetszés nélküli szülések során spontán bekövetkezett „komplikáltabb”, vagyis harmad- és negyedfokú gátrepedéseké.)
E komplikációkon kívül az irodalom két rendkívül ritka üszkös fertőzésről is említést tesz: ezek a nekrotizáló fascia-gyulladás, illetve a Clostridium-mionekrózis. E fertőzések nagy arányban halálosak és az anyai perinatális halálozások magas százalékának okozói. (Egy kaliforniai kutatás - Ewing/Smale/Eliot 1979 - szerint 20-27%). Mivel a kutatás által vizsgált halálesetek olyan egészséges nőket érintettek, akiknek komplikációmentes volt a szülésük, kimondható, hogy a gátmetszésükbe haltak bele. Bár a perinatális anyai halálozás a fejlett országokban rendkívül ritka és a fent említett jelenség ennek is csak egy részét képezi, teljesen figyelmen kívül hagyni mégsem lehet.

b) Még ha le is számítjuk azt a tényt, hogy a legtöbb természetes módon keletkezett gátrepedés sekélyebb és rövidebb, mint egy tipikus gátmetszés, akkor sem találunk olyan kutatási adatokat, amelyek azt támasztanák alá, hogy a gátmetszések gyógyhajlama jobb volna, mint az azonos kiterjedésű repedéseké. Sőt, ennek ellentéte derül ki például egy 1991-es tanulmányból. Ebben „a gát gyógyulását hasonlították össze a szülést követő egy-két hét után 181 gátmetszésen átesett, illetve 186 gátmetszés nélkül szült nő között (a gátmetszések aránya 49%). Valamennyi nő alacsony jövedelmű rétegből származott, várandósságuk komplikációmentes, szülésük pedig spontán volt. A gátmetszés nélküli csoportnak mindössze 2%-ában fordult elő harmadfokú gátrepedés a gátmetszéses csoport 15%-ával szemben (a harmad- és negyedfokú repedéseket egy kategória alá vették). A gátmetszéses csoportban a nők 7,7%-a tapasztalt elhúzódó gyógyulást, míg a gátmetszés nélküli csoportban 2,2% (P < 0.05). A különbség még akkor is fennállt, amikor a sértetlen gáttal szülteket (a gátmetszés nélküli csoport 53%-a) kizárták az értékelésből. A gátmetszés nélkül keletkezett négy harmadfokú gátsérülés egyike sem mutatott elhúzódó gyógyulást, szemben azon 27 mély repedés 18,5%-ával, amelyek gátmetszés mellett keletkeztek. Két fertőzés fordult elő, mindkettő a gátmetszésen átesett nők között. […] Ez arra enged következtetni, hogy azok a nők, akiken nem végeztek gátmetszést, jobb gáttáji gyógyhajlamot mutatnak, mint a gátmetszésen átesettek.” (McGuiness M/Norr K/Nacion K. 1991).

Józan ész: Az édesapám, amikor a barkácsműhelyében két falécet szeretne összeragasztani, előtte egy kicsit megráspolyozza az illeszkedő felületeket, mondván, hogy az érdes részek „jobban összekapaszkodnak”. Én magam is könnyebbnek találom a porcelánváza lecsorbult, egyenetlen szélű darabjának hajszálpontos helyreillesztését, mint két A4-es papírlap ragasztószalagos egyesítését, amelyek közül az egyik valahogy mindig egy kicsit félrecsúszik...

Saját tapasztalatom: Már szülészeti segítő tevékenységem e viszonylag rövid ideje alatt is megdöbbentően sok olyan anyával találkoztam, akiket a szülésük után napokkal, hetekkel, sőt, hónapokkal is a kétségbeesés szélére sodort a gátmetszés okozta trauma utóhatása. Volt közöttük olyan gyermekágyas, aki járni is alig tudott elfertőződött gátmetszési sebe okozta fájdalomtól és olyan is, akinek a szülése után kilenc hónappal még mindig heves fájdalmat okozott a nemi élet. Valaki arról számolt be nekem, hogy a gátmetszés melletti mély repedés artériát ért a hüvelyében és többszöri varrási kísérlettel sikerült csak úgy-ahogy helyreállítani, miközben olyan súlyos vérveszteség érte őt, hogy vérátömlesztést kellett kapnia. Olyan édesanyával még nem találkoztam, aki kisebb-nagyobb gátrepedés után számolt volna be nehezen gyógyuló vagy igen fájdalmas sebről.
Tapasztalt bábák történeteit hallgatva leggyakrabban azt az összegzést hallottam, hogy a repedések gyógyhajlama jobb, mint a gátmetszéseké, illetve hogy a gátmetszések fájdalmasabbak a szülés utáni időszakban, mint a repedések. Azt az észrevételt is sokszor hallottam már, hogy azok az asszonyok sokkal könnyebben repednek el, akiken korábbi szüléseik során végeztek gátmetszést, míg ugyanez gátrepedés után nem figyelhető meg. A gátrepedések jobb gyógyhajlamát az a tény is alátámasztja, hogy a gát magától mindig a leggyengébb ponton reped, míg a gátmetszés válogatás nélkül belevág az erős, vastag izomba is.
Az általam elsődleges bábaként kísért egyik szülés során sekély, ám igen kiterjedt gátrepedést szenvedett a szülőanya: egy alig tizennyolc éves, vékonydongájú lány. Mi tagadás, magam is belesápadtam, amint éreztem, hogy a repedés a gátat védő kezemmel dacolva ujjaim alatt felfelé és cikkcakkban fut végig. A seb a szülés után még vigasztalanabb látványt nyújtott: nem vérzett ugyan, de szörnyen be volt dagadva, a repedés a kis- és nagyajkakon át, közvetlenül a csikló mellett futott, aszimmetrikusan tátongva, lefittyedőn. Még ránézni is rossz volt, borzasztóan festett. Szerencsére a születésházban épp az a szenior bába volt ügyeletes, aki boszorkányosan ügyes sebvarró hírében áll. Minden mozdulatát megbabonázva lestem, amint a sebszéleket pontosan összeillesztve öltögette a helyükre a fiatal anya intim részeinek darabjait. Amikor kisvártatva elkészült, már sokkal jobban nézett ki a gát, de még így sem fűztem túl nagy reményeket az egyszerű gyógyuláshoz. A kétnapos viziten alig mertem megkérdezni az anyukát, hogy hogy van a sebe, ám annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor azt nyilatkozta, hogy már alig fáj. Az igazi döbbenet azonban akkor ért, amikor a négyhetes viziten újra láthattam a gyógyult sebet: olyan tökéletesen összeforrt, hogy ha nem tudtam volna pontosan, hogy hol keressem a sérülés nyomait, valószínűleg nem vettem volna észre.

Csakazértis

Annak ellenére, hogy már két évtizede rendelkezésre áll a rutinszerű gátmetszés ellen szóló evidencia, a legtöbb orvos és egyes szülésznők is makacsul ragaszkodnak hozzá. Sheila Kitzinger szerint a gátmetszés „a leggyakrabban alkalmazott szülészeti műtét”, s egyúttal „az egyetlen olyan sebészeti beavatkozás, amelynél fennáll a valószínűség, hogy egészséges nők testén és a beleegyezésük nélkül végezzék el a nyugati kultúrákban.”
Egy 1992-es kutatás szerint az orvosok még akkor sem voltak képesek jelentősen csökkenteni gátmetszési rátájukat, amikor erre kifejezett utasítást kaptak (Klein, 1992). Ha a tudományos tények nem, akkor mi állhat vajon a gátmetszés gyakorlatához való végletes kötődés mögött?

Robbie Davis-Floyd, az emberi reprodukcióra szakosodott, világszerte elismert antropológus kiterjedt kutatássorozatot végzett a szülészeti beavatkozások témakörében. Arra a következtetésre jutott, hogy a gátmetszés a nyugati társadalmakban a szülés, mint beavatási rítus részét képezi, vagyis szimbolikus jelentőséggel bír.
A beavatási rítusok lényege általában az, hogy a beavatandót a társadalomban betöltött egyik féle szerepből a másikba kísérjék át, mégpedig úgy, hogy az az új szerepben is elfogadja és betartsa a társadalom által diktált szabályokat. Az átalakulás „már nem itt, de még nem ott” lebegése felkavaró és félelmetes mind a változáson átmenő egyén, mind az őt magába foglaló – és ezért szintén átalakuló - közösség számára. A rítus nyugtató-, illetve „nyugtonmarasztó” hatású: e bizonytalan időszakban biztos pontot ad valamennyi résztvevőnek, amelyre összpontosítva az egyén kevésbé hajlamos elveszíteni a fejét és valószínűbb, hogy nem támaszt bonyodalmakat a társadalom számára sem.
A rítusok pontos követésére a társadalom fiatal tagjait (jelen esetben az orvosi egyetemistákat) tudatosan szocializálják, azok megszegését a közösség rendszerint szankcionálja.
A lányból anyát teremtő szülés mindig is az egyik legmélyrehatóbb beavatási rítus volt az emberiség valamennyi társadalmában. A nyugati társadalmak technokratikus világmodellje is felhasználja ezt az érzékeny időszakot saját értékrendjének alátámasztására. Az alátámasztandó eszme itt az, hogy a felsőbbrendű technika vívmányaival előbb-utóbb kiszámíthatóvá lehet tenni és uralni lehet (sőt: kell is!) a természetet. Az a tény azonban, hogy a természet a maga részéről gyakran fittyet hány minderre, vagyis a szülés továbbra is egy meglehetősen öntörvényű, egyéni és organikus folyamat, paradoxon-léket ver a technika mindenhatóságát hirdető hitrendszerbe. Így a technokratikus társadalom arra kényszerül, hogy e lék betömésére rituális cselekvéseket találjon ki, megpróbálván mégiscsak olyan hatást kelteni, mintha a szülés folyamata technológiával kontrollálható volna. Egy átöltöztetett, fertőtlenített, magzatfigyelő monitorra kapcsolt, infúzióra kötött, gyógyszerezett, szétvágott majd összevarrt asszony szülése valóban könnyen tüntethető fel olyan fényben, mintha a folyamat jól sikerült „terméke”, az egészséges baba, teljes mértékben az orvostudomány és nem az anya(természet) érdeme volna. (Én magam például igen következetes módon tapasztaltam azt a jelenséget, hogy a kórházban szült asszonyok jelentős része első dolgaként az orvosának mond köszönetet a szülés után, míg az otthon szült édesanyák a férjüket csókolják meg legelőször...).
A rutinszerű beavatkozások (köztük a gátmetszés is), azt az érzést adhatják tovább az orvosnak, de magának az anyának is, hogy a szülés irányított-, illetve „a szokásos” módon halad, tehát az ember „ura a helyzetnek”. Ezáltal a rítusnak mind a nyugtató-, mind pedig a világnézet-megerősítő hatása érvényesül. A gátmetszés szimbolikusan – és a szó legszorosabb értelmében - gátat szab a szülés „deviáns” kiszámíthatatlanságának, egy vonalzóegyenes, tankönyvszerűen varrható, misztériumból pácienst változtató seb medrébe terelvén azt.

Akadnak más okok is, amelyek megnehezítik a szülészek számára, hogy lemondjanak a gátmetszés gyakorlatáról:
Davis-Floyd azt is megjegyzi, hogy a nyugati orvostudomány hierarchiájában a sebészet rendelkezik a legmagasabb presztízzsel. A gátmetszés a normális gyermekszülést – még az alternatív szülőszobában zajló hüvelyi szülést is – sebészi procedúrává változtatja, növelve ezzel az orvos tekintélyét és saját nélkülözhetetlenségébe vetett hitét.
Az orvosnak, akit alapvetően betegek gyógyítására képeztek ki, az az érzése támadhat, hogy ha nem végez gyógyító tevékenységet, akkor nem végezte el a dolgát elég alaposan. Namármost, ha egy szülésnél semmilyen kóros helyzet nem áll elő, az könnyen okozhatja az orvosnak a „semmittevés” lelkiismereti traumáját, míg egy gátmetszéses szülésnél ebből a szempontból jól érezheti magát, mivel ott az ő munkájára nagyobb szükség van.
A társadalom bizonyos gazdasági szereplőinek – jellemzően a gyógyszeriparnak – közvetlen érdeke is fűződhet ahhoz, hogy a betegségeket ne megelőzéssel vagy a probléma okának kiküszöbölésével, hanem költséges technológiával, illetve tünetelnyomó gyógyszerek bevetésével próbálják megoldani. (Magyarországon például évente mintegy 95 ezer szülés zajlik le. Ha ezek 79%-ában gátmetszést végeznek, akkor az egy évben több, mint 75 ezer sebészeti beavatkozást jelent, annak összes eszköz- személyzet- és gyógyszerigényével együtt!) A szülészet technokratikus modellje számos olyan beavatkozást tart a repertoárján, amelyek újabb és újabb beavatkozásokat tesznek szükségessé. Egy ilyen láncreakció részét képezheti a gátmetszés is, mint olyan technológia, amely egy alapvetően élettani szülés háborításából következő bonyodalmakat igyekszik „jóvátenni”.

A patriarchátustól az egalitáriánus társadalomig tartó evolúciós úton egyelőre csak meglehetősen visszafogott tempóban haladó világunkban felvetődik az is, hogy a szülő anyák gátja, e hangsúlyosan nőnemű testrész, mennyire jelenti a „nemek harcának” sajátos csataterét.
A szülés bizonyos szempontból a női élet, a nőiesség csúcspontja: a gyümölcshozás, a teremtő hatalom vulkánkitörésének pillanata. A férfiak gondolatvilágában a nők gyermekhordozó, életet adó képességét ősidőktől fogva tiszteletteljes félelem övezte: olyasmi ez, ami számukra megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen és utánozhatatlan. Egy kiegyensúlyozott, egyenjogúságon alapuló világban mindez leginkább szeretetteljes megbecsülést kéne, hogy kiváltson a társadalom ellenkező nemű tagjaiból (mint ahogyan ez is látható sok esetben a szülés közben párjukat odaadóan támogató fiatal édesapák arcán és mozdulatain). A szülés misztériuma a patriarchátus (és a kórházaknak csak a katonasághoz hasonlítható merev személyzeti hierarchiája) szempontjából azonban elfogadhatatlan, hisz van itt valami, ami felett nemcsak hogy nincs férfikontroll, de akár meg is kérdőjelezheti a férfihatalom (illetve orvoshatalom) létjogosultságát. „A gátmetszés, vagyis a női nemi szervek „lerombolása és újjáépítése” lehetővé teszi a férfiak számára, hogy saját ellenőrzésük alá vonják a nők „szexuális hatalommal bíró, kreatív és férfiuralom-fenyegető vonatkozásait”.” (Davis-Floyd, 1993) Férfi nőgyógyászszemmel nézve a gátmetszés egyenes és egyszerű, mint egy felkiáltójel, míg a női test organikusan ívelt és kiszámíthatatlan, vonzásának hatalma veszélyes. Ez részben magyarázatot ad arra is, hogy miért végeznek lényegesen kevesebb gátmetszést a nőnemű szüléskísérők (jellemzően bábák): a nők nem érzik magukat tudat alatt fenyegetve a szülés által.

„Röviden szólva, a rutinszerű gátmetszés rituális funkcióval bír, ám egészségügyi célt nem szolgál. Ha az olvasó másként vélekedik, örömmel intézem hozzá azt a kihívást, hogy találjon akár csak egyetlen szavahihető tanulmányt is, amely az utóbbi 15 évben készült és alátámasztja a véleményét” – írja Henci Goer perinatális kutató-tanácsadó informált döntéshozásról szóló könyvében.

A fentiekből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy valószínűleg hiába várunk arra, hogy az orvostársadalom pusztán a felsorakoztatott bizonyítékok hatására jobb belátásra tér és felhagy a rutinszerű gátmetszés gyakorlatával. A témában folytatott kis kutatásom során azonban rábukkantam egy igen figyelemre méltó és biztató statisztikai adatra (Birth Magazin 1999 december): Az Egyesült Államok országos gátmetszési rátája a szülő nők következetes ellenállásának hatására 1985 és 1997 között 24,5 %-ot, egy másik forrás szerint 1980 és 1998 között 39%-ot esett. (Mellesleg azt is megjegyzem, hogy nem találtam arra vonatkozó adatot, miszerint a csökkent számú gátmetszés nyomán növekedett volna bármely olyan komplikáció előfordulási aránya, amelyet a gátmetszés lett volna hivatott megelőzni.) A változás kezdete egybeesik azzal az időponttal, amikor napvilágot láttak és a nagyközönség számára is hozzáférhetővé váltak a gátmetszésről szóló kutatási eredmények. Ne becsüljük hát le a „laikus” társadalom nyomásának erejét: az informált döntéshez való kitartó ragaszkodás a világ bizonyos részeiben már megtette hatását!

A lélek sebláza

A gátmetszést propagáló orvosok előszeretettel emlegetik klienseik előtt a szóban forgó sebészeti procedúrát „egy kis vágás” címszó alatt. Ez azt sugallja, mintha a beavatkozás elhanyagolható apróság volna. Testi szempontból az eddig felsorolt tények talán már meggyőzhették az Olvasót arról, hogy e sugallat legalábbis kérdéses (vajon „kis vágásnak” neveznél-e egy 2-6 cm hosszú, 1-2 cm mély bemetszést tested bármely más pontján?). De mi a helyzet a lélekkel? Milyen üzenetet hordoz egy nő számára, ha gyermeke „ajtóstól halad át az Élet kapuján”?

Először is sikeresen szocializálja a fiatal anyát a rítus továbbéltetésére azáltal, hogy elhiteti vele: enélkül nem (illetve csak valamiféle szörnyű katasztrófa egyidejű előidézésével) lett volna képes megszülni gyermekét. Ha ezt nem sikerülne elhitetni az asszonyokkal, akkor sohasem egyeznének bele e fájdalmas beavatkozásba, tehát szükségszerű, hogy az üzenet célba érjen.
Ha célba ért, az egyben azt is jelenti, hogy jelentősen csorbította a szülő nő saját testébe és női erejébe vetett hitét. A szülészorvoslás megjelenéséig tartó évmilliókon keresztül a nők tudták, hogy képesek gyermeket szülni, hogy a testük életadásra lett teremtve. A szülésvezetésnek a betegségek megtalálására és megszüntetésére szakosodott orvosi modellje azonban sokkal inkább fókuszál arra, hogy az emberi test, mint mechanikus gépezet, hol hibásodhat meg. Ez az alapjaiban gyanakvó hozzáállás azután már könnyen válhat önmagát beteljesítő jóslattá, ha az erős megkérdőjelezés szuggesztív hatására maga a szülő nő is hinni kezdi, hogy a teste „nem működik”.

A nők önbizalmának ilyeténképpeni, ollóval történő altesti megnyirbálása mellett azonban más lelki vonatkozásai vannak a beavatkozásnak:
Automatikusan függést alakít ki a szülő anya és az orvos között: az anya a gátmetszés pillanatától kezdve sérült, beteg, már nem sétálhat ki a kórházból úgy, ahogy oda belépett és teljesen ki van szolgáltatva a sebvarrást végző orvosnak.
Következménye lehet a vágásnak a bűntudat és a gyász felébredése is az anyában, különösen akkor, ha nagyon szerette volna elkerülni a gátmetszést. Ilyenkor ugyanis felmerülhet benne, hogy valamit rosszul csinált hogy mégsem sikerült „megúszni” a dolgot. (Ez a „valami” sokminden lehet, kezdve attól, hogy nem képviselte elég határozottan az igényét, egészen addig, hogy „rosszul szült”, nem tudott „megfelelően” ellazulni, kitágulni stb.) Gyászolhatja azt, hogy végérvényesen elveszítette az általa vágyott szülésélményt, amely utólag már semmilyen formában nem pótolható.
Nem ritka az sem, hogy az anya dühöt, haragot érez a kórház vagy az orvos iránt, mert méltánytalanságnak éli meg a rajta esett agresszív beavatkozást. Mivel ezt csak a legritkább esetben sikerül utólag építő módon kommunikálni, az elfojtott érzés beláthatatlan ideig keserítheti az anya életét.
Tudat alatt akár a baba is a sérelem bűnbakjává válhat azáltal, hogy az anya a születés pillanatára, azon keresztül a megszületettre vezeti vissza kínjait, akaratlanul is arra a személyre haragudván, akinek jövetele annyi fájdalmat hozott magával. Az a törés, ami ezáltal az anya-gyermek kapcsolatban keletkezik, felmérhetetlenül sorsformáló lehet.

Nehéz leírni anélkül, hogy javíthatatlanul radikálisnak, sőt túlzónak ne tűnjek, mégsem tehetem meg, hogy elhallgatom: a gátmetszés megrázkódtatását számos anya és bába hasonlította már mind a nemi erőszakéhoz, mind pedig az egyes népcsoportoknál vallási- vagy törzsi szokás alapján végzett nemi szervi csonkításéhoz. Szülésélmény-feldolgozásban (is) segédkező pszichoterapeuta-, illetve dúla ismerőseim tapasztalata szerint a traumának sajnos még ez a mélysége is létező jelenség.

Hogyan tovább?

Thomas Mann Mario és a varázslójának drámai csúcspontja az a jelenet, amikor a főhős végül sikeresen száll szembe az antagonista varázslóval, aki addigra már egy teljes embertömeget hipnotizált teljes megadásba, akaratukat megtörve. Ő ugyanis az egyetlen a tömegben, aki nem pusztán azt tűzi ki célul maga elé, hogy ő bizony nem hagyja magát hipnotizálni. A céltalan és ezért erőtlen szembeszegülés helyett megtalálja saját igenjét, vagyis azt, amit az önfeladás helyett cselekedhet. Így sikerül megtörnie a gonosz varázst. Thomas Mann ugyan végül tragikus kicsengést adott novellájának, hisz Mario „megoldása” az, hogy egyszerűen lelövi a varázslót, a történet mégis hordoz egy olyan erőteljes üzenetet, amely elkísért az egész életemen át, amióta csak először elolvastam.
Rájöttem ugyanis, hogy nem lehet a világon semmi ellen sikeresen küzdeni, ha az ember nem tudja közben, hogy mi az, amiért küzd. Nincs ez másképp a rutinszerű gátmetszéssel sem. Az alábbiakban ezért néhány olyan kérdésről szeretnék szót ejteni, amely a szóban forgó szülészeti rutinműtét ötletének elvetése után felmerülhet bennünk.

Hogyan őrizhető meg a gát épsége?

Sose feledjük, hogy testünk más részeihez hasonlóan a gátunk is alapértelmezésben ép és egészséges. A gátvédelem kérdéséhez tehát mindig az egészségmegőrzés jegyében álljunk hozzá, ne pedig azzal a gondolattal, hogy valami selejteset kell „feljavítanunk”! Ennek szellemében ajánlom az Olvasó figyelmébe az alábbiakban sorolt, a téma gazdagságához képest kevés szóba sűrített néhány ötletet. A javaslatok többségének forrása részben saját szülési- és szüléskísérési tapasztalatom, részben pedig a Midwifery Today, a világ vezető bábafolyóirata, melynek egy teljes száma (2003 tavasz) foglalkozik a gátvédelemmel, valamint csaknem minden konferenciáján szerepel a téma a „Bábatrükkök” műhelyben.

* A gát épsége főként a szövetek rugalmasságától függ, amit elsősorban a táplálkozás, másodsorban az izmok edzettségi foka befolyásol. Érdemes tehát fehérjében és vitaminokban gazdag, tápláló ételeket enni, nem csak a várandósság alatt, hanem már előtte is. Sokat segíthet az intimtorna is (különös tekintettel a gátizmok tudatos ellazítására), illetve a rendszeres séta/gyaloglás, valamint speciális nyújtó jógagyakorlatok.
* A várandósság alatti gátmasszázsról eltérően vélekednek a szakemberek: van aki kifejezetten hasznosnak tartja, de vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy a gát szülés előtti nyújtása a szövetek maradandó kinyúlását okozza, emellett sok anya számára kellemetlen, s a hüvelyfertőzésnek is megnő a kockázata általa. Én azt tartom, hogy a tiszta E-vitaminos olajjal (pl. búzacsíra-olaj) végzett, nyújtás nélküli gátmasszázs javíthatja a szövetek minőségét, ám ezt is csak akkor ajánlom, ha az anya (ill. a pár) kifejezetten igényli és az anya nem hajlamos átlagon felül a hüvelyfertőzésre.
* Szüléskor fontos, hogy a kitolási szak az anya által választott testhelyzetben történjen, ugyanis a nők ösztönösen úgy helyezkednek el, ahogyan a legkevésbé fáj és ezért a legkevésbé is reped a gát (statisztikai adatok szerint a legkevesebb gátrepedés négykézlábas, illetve térdelő helyzetben keletkezik).
* Érdemes elkerülni az epidurális- és a gáttáji helyi érzéstelenítést, nem csak a mozgásszabadság megőrzése miatt, hanem azért is, mert elérzéstelenített állapotban az anya nincs tudatában a szövetek feszülésének, így kevésbé tudja kontrollálni, hogy a baba feje finoman, apránként bújjon ki.

* Amikor a baba feje domborítani kezdi a gátat, használható valamilyen síkosító anyag. Egyes bábák vizes alapú síkosítózselét használnak, mások orbáncfűolajat vagy más növényi olajat.
* Több kutatás is azt mutatta ki, hogy a gát kitolási szakban történő masszírozása nem hogy csökkentené, de kifejezetten növeli a gátrepedés kockázatát, ezért kerülendő. A meleg borogatás, illetve a szülősámlin történő szülés rövid távon jótékony hatású, ám ha hosszú időn át alkalmazzák, akkor hozzájárulhat a szövetek ödémásodásához, ami szintén a gát repedéséhez vezethet.
* Többek között gátvédelmi szempontból is kifejezetten káros a kitolási szakban az erőltetett „nyomatás”. A hosszú, folyamatos izomfeszítéssel járó, lélegzetvisszafojtó erőkifejtés ugyanis elszorítja az ereket, rontja az oxigénellátást és a gátszövetek vérellátását, s egyben a magzatét is, aki ettől könnyen kerülhet rossz állapotba, ami miatt aztán a szülés siettetésére (pl. vészhelyzeti gátmetszésre) kerülhet sor. E láncreakciót megelőzendő, hasznosabb, ha az anya az ösztöneire hallgatva végzi a kitolást, ami ritkán jelent öt-hét másodpercnél hosszabb kitolási periódusokat. (Kitzinger, Sheila, Simkin, Penny (editors) Episiotomy and the Second Stage of Labor: 2nd Edition, Pennypress 1990.)
* Téves az a hiedelem, hogy az egyetlen dolog, ami megóvhatja az anyát a gátrepedéstől, az valamiféle „trükkös” kézi gátvédelem. Sőt, a bábák körében egyre inkább kétféle irányzat kezd kialakulni a témában. Míg egyesek szívesen alkalmaznak manuális gátvédelmet és szép eredményeket érnek el vele (jellemzően az egyik kézzel a hüvely és a végbél közötti szakasz feszülését összetartva, a másikkal pedig a baba fejét kissé előrebiccentve a szeméremajkak és a csikló tájékának védelmére), másoknak a „hands-off”, vagyis „kezeket el” hozzáállás válik be inkább, miszerint a gáthoz – kivételes esetektől eltekintve - legjobb hozzá sem nyúlni, mivel mindenféle ingerlés az izmok összehúzódását okozhatja és így az ellazulás ellen hathat. Az eddig végzett kutatások nem mutattak bizonyító erejű különbséget a két módszer hatékonysága között.
(Judith Melton-Preston: Perineal Support, Research paper, El Paso Texas 2003.; The “HOOP” Study, Hands on Hands off Study, A randomized controlled trial of care of the perineum during second stage, British Journal of Obstetrics and Gynecology, Vol. 105, No 12. p.1262 – 1272)
* A gát épségének szempontjából előnyösnek számít a vízben szülés. A víznek a levegőénél nagyobb nyomása ugyanis egyfajta természetes gátvédelemként hat, ellene tartva a kifelé préselő erőknek. A testmeleg víz a lazítást is segíti.
* A kézi gátvédelem hívei és ellenzői egy dologban mégis egyetértenek: nevezetesen abban, hogy a gát épségét leginkább az befolyásolja, hogy a gátszövetek mennyire kerülnek ellazult állapotba, mire a baba feje átbukik a gát gyűrűjén, illetve mennyire fokozatosan születik meg a fej. Az „igazság pillanatának” elérkeztét az anya számára általában az az érzés jelzi, amelyet a bába-szakirodalom csak tűzgyűrűként emleget. Ha az anya az égő érzésre ellazulással válaszol, illetve egy-két kontrakció erejéig minimálisra csökkenti a kitolást, akkor az nagyban növeli az esélyét arra, hogy megőrizze gátja épségét.
* Michel Odent, akit ma már a háborítatlan szüléskísérés egyik „nagypapájának” tekinthetünk, több írásában is beszél egy úgynevezett magzatkilökő reflexről. Az benne a különleges, hogy csak akkor következik be, ha az anya a tökéletes háborítatlanság és intimitás állapotában van (hasonlóképpen ahhoz, hogy a legtöbben szeretkezés közben is csak ebben az állapotban képesek elérni az orgazmust). A reflex kiváltódását hatalmas erejű és ellenállhatatlan kitolási inger jelzi és rendszerint valamilyen megváltozott tudatállapot (akár félelem, sőt halálfélelem) előzi meg, melyet Odent egy sajátos hormonkoktél felszabadulásának tulajdonít. Megfigyelése szerint azokban az esetekben, amikor a kitolás e reflex eredményeképpen zajlik le, szinte soha nem történik gátsérülés, annak ellenére sem, hogy ilyenkor nem lassítanak le az anyák a fej megszületése előtt.
* Hasonló megfigyelés vezette Ina May Gaskint is, amikor megfogalmazta a „nyílóizmok törvényét”. (A „nyílóizom” kifejezést a sphincter = záróizom, gyűrűizom szó mintájára alkották Ina May Gaskin írásainak magyarra fordítói a szülés közbeni megnyílásra utaló pozitív jelentéstartalom érdekében.) Eszerint „a széklet- és vizeletürítés, valamint a méhnyak és a hüvely nyílóizmai az intimitás és elvonultság állapotában működnek a legjobban – például zárható ajtóval rendelkező mosdóban vagy a hálószobában, ahol valószínűtlen vagy lehetetlen, hogy az embert megzavarják. A nyílóizmokat nem lehet akaratlagosan megnyitni és nem reagálnak jól a parancsszavakra (mint például „nyomjon!” vagy „lazítson!”) sem. Amikor az ember nyílóizmai a megnyílás folyamatában vannak, hirtelen visszazáródhatnak abban az esetben, ha az illető zaklatott állapotba kerül, megijed, megalázva érzi magát vagy zavarba jön. Hogy miért? A véráramban levő adrenalin magas szintje nem kedvez a nyílóizmok megnyílásának (sőt, néha akár meg is akadályozhatja azt).” (Gaskin 2003.)
* Holisztikus bábák megfigyelték azt is, hogy kapcsolat áll fenn az ajkak, illetve a torok lazasága, valamint a nemi szervek, így a gát lazasága között. Ebből következik az, hogy az ajkak ellazításával (Ina May Gaskin Spirituális bábaság című könyvének szüléstörténeteiben például gyakran csókolózással!), illetve az anyából szülés közben kifakadó hangok laza torokkal és mély hangfekvésben történő intonálásával hatni lehet az „egy emelettel lejjebb” zajló eseményekre is.

Elképzelhető-e olyan helyzet, amikor mégis indokolt a gátmetszés?

Egyetlen olyan bábát sem ismerek, aki ne lett volna azon a véleményen, hogy a gátmetszésnek bizonyos kivételes esetekben – vészhelyzet-elhárító céllal – lehet létjogosultsága. A dologban azonban az a kényes kérdés, hogy mit is nevezünk valójában vészhelyzetnek, hiszen ha túl sokmindent, az egy idő után kísértetiesen elkezd hasonlítani a rutinszerűhöz. Több definíciós kísérlet is született már erre, s ennek megfelelően a szülészeti szakemberek protokolljai is különfélék.
Nem vállalkozom arra, hogy megtaláljam a Bölcsek kövét ebben a témában, csupán saját tapasztalataimat osztom meg az olvasóval:

Több olyan idősebb bábát is ismerek, akik állításuk szerint igazán indokolt esetben egy pillanatig sem haboznának elvégezni a gátmetszést, ez azonban húsz- sőt harminc éves gyakorlatuk alatt még egyszer sem fordult elő velük.

A Maternidad La Luz születésházban, mint már korábban is említettem, ott tartózkodásom egy éve alatt 802 szülés zajlott, melyek közül két esetben történt gátmetszés. A Ház bábáit mindkét eset komoly önvizsgálatra sarkallta: utána még napokig fontolgatták az érintettek, hogy vajon lehetett-e volna még valamit jobban csinálni annak érdekében, hogy el lehessen kerülni, illetve hogy visszatekintve is indokoltnak tűnik-e, hogy sor került a beavatkozásra. Az, hogy a gátmetszés alapvetően nemkívánatos dolog, ott nem számított kérdésnek, ezzel kapcsolatban semmiféle dilemma nem merült fel. Számomra különösen azért értékes ez az első kézből szerzett élmény, mert e statisztikai volumenű szülésszám viszonyítási alapján engem a gátmetszés szükségességességéről mondva csinált indokokkal már nagyon nehéz lenne meggyőzni...

Szerettem volna valamiféle irányadó információt találni arra vonatkozóan, hogy melyek azok az esetek, amelyekben a bábák indokoltnak tartanák a vészhelyzeti gátmetszést. Sajnos nem sikerült egybehangzó javallat-listát találnom sem az általam ismert szakkönyvekben, sem személyes kérdezősködés által.
Elizabeth Davis például a magzati szívverés súlyos lelassulását tekinti indikációnak (ha kontrakció alatt 60 ütés/perc alá esik vagy tartósan 100 ütés/perc alá kerül), amennyiben az anya erőfeszítése önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a baba azonnal megszülethessen.
Helen Varney „Midwifery” című bábatankönyvében a fogós- ill. vákuumos szülésbefejezés, valamint a súlyos váll-elakadás is a lehetséges okok között szerepel abban az esetben, ha a babát kimanőverezni próbáló kezek és/vagy eszközök számára helyet kell csinálni.
Anne Frye „Healing Passage” című, gátvédelemmel és a sebvarrással foglalkozó könyve a magzati szívhangok leeséséről azt írja, hogy ő a metszés megejtése előtt azért még megpróbálná a szívhangokat az anya testhelyzet-változtatásával, illetve a baba fejének finom visszanyomásával korrigálni, mivel a szívhangproblémákat sokszor a köldökzsinór összenyomódása okozza, s helyes pozicionálással sok esetben meg lehet oldani a helyzetet. Frye a váll-elakadás esetén alkalmazott gátmetszést „időpocsékolásnak” tartja, mivel az elakadás az anya csontjainál történik, nem pedig a lágy szöveteknél, amelyen a metszés esne. Hasonlóan vélekedik a farfekvéses szülések esetéről is. Azt is megjegyzi, hogy elakadások manipulálásánál a jellemzően nőnemű bábák kisebb keze könnyebben fér be a hüvelybe minden gond nélkül, mint a férfi szülészeké.
Frye indokoltnak tartja a gátmetszést abban a rendkívül ritka esetben, ha a nő gátja abnormálisan merev és már a nyúlás elősegítésére tett összes kísérlet kudarcba fulladt. Ilyenkor ugyanis valóban a lágy szövetek akadályozzák a szülést, nem pedig a csontos szerkezetek. Ha ez előfordul, akkor annak többnyire valamilyen korábbi gátmetszés vagy gátrepedés után keletkezett vastag hegszövet az oka, de először szülőknél is lehetséges. Frye ezen kívül az anya teljes kimerülése esetén is fontolóra vehetőnek tekinti a gátmetszést, amennyiben látható, hogy képtelen tovább folytatni a kitolást és nem tud vagy nem akar pihenni, enni vagy más kísérletet tenni a regenerálódásra. Frye azonban ebben az esetben is mérsékletre és gondos mérlegelésre int, tekintettel arra, hogy a kimerültség és a gátmetszés együttese növeli a súlyos vérzés, a hipoglikémia és a sokk kockázatát.
Ina May Gaskin farfekvéses szülésnél abban az esetben tartja indokoltnak a gátmetszést, ha egy fiú baba herezacskóját túlzott nyomás alá helyezi az, hogy sok időt tölt a gátnak nyomódva. Ilyenkor egy rövid gátmetszés megelőzheti a vérömleny és más sérülések kialakulását a herezacskóban vagy a herékben. (Gaskin, személyes beszélgetés 2005.)
Egy ponton azért mégiscsak sikerült egybehangzásra találnom a bába-szakirodalom ide vonatkozó fejezeteiben: valamennyi általam ismert holisztikus bába úgy véli, hogy a gátmetszés „végső megoldás, amellyel nem szabad könnyelműen bánni” (E. Davis)

Hogyan kerülhető el a gátmetszés?

Miután a témát már többféle szempontból is körbejártuk, egyre inkább úgy tűnik, hogy a gátmetszés elkerülése – a valódi vészhelyzetek ritka esetétől eltekintve – inkább kommunikációs-, mintsem szülészeti probléma. Vagyis a kérdés az, hogy hogyan érheti el a kismama egy mítosz alapon gondolkodó konzervatív orvosnál, hogy vegye őt komolyan és tekintsen el a sebészkedéstől a szülőszobában.
Bombabiztos módszerem sajnos nincs, de azért megemlítek néhány lehetséges stratégiát:

* A legjobb természetesen az, ha már eleve olyan szülészeti szakembert választunk, aki elkötelezett a gát épségének megőrzése mellett. Kérdezzünk rá bátran a konkrét arányszámokra, mivel a „csak ha muszáj” típusú válasz mögött sokminden állhat.
* Ha kórházi szülést tervezünk, készítsünk szülési tervet és annak megbeszélése során kommunikáljuk diplomatikusan, de nagyon határozottan, hogy mit szeretnénk.
* Ne hagyjuk, hogy az orvos fenyegetéssel, diplomalobogtatással vagy más hatalmi eszközzel sarokba szorítson. Nekünk ennél meggyőzőbb érvek kellenek.
* A veszekedésnél hatásosabb a higgadt szó, sőt, egy kis dícséret is csodákra lehet képes, pl. „A doktor úr remek szakember, biztos vagyok benne, hogy ha kell, pontosan össze tudja varrni az egyenetlen szélű sebet is...”
* Ha semmiképp nem tudunk zöldágra vergődni a kérésünk érvényesítésében, ne habozzunk orvost, kórházat váltani. Az, amit némi utánajárás vagy esetleg egy távolabbi kórház „bevállalásával” nyerünk magunknak, befolyásolhatja az egész hátralevő életünket, ezért ne sajnáljuk magunktól!


Ha bekövetkezik a gátrepedés/gátmetszés, hogyan csökkenthetők a szövődmények?

A gátsérülés traumája holisztikus értelmezésben sohasem pusztán testi sebet jelent, ezért komplex módon kell kezelni is.

* Testi szinten első lépésben a szakszerű sebellátásról kell gondoskodni. Ez nem minden esetben jelent automatikusan sebvarrást: a bőr felszínénél nem mélyebbre futó, szépen összefekvő sebszélű repedéseket jobb békén hagyni, hiszen azok maguktól is jól gyógyulnak, míg a sebvarrásnak is megvan a maga kockázata (érzéstelenítési komplikációk, sebvarrótűvel okozott szúrt sebek, fertőzés stb.) A mély, vérző vagy rosszul összeilleszkedő sebek esetében fontos a szakszerű varrás. Kisebb gátrepedések sebszéleinek rögzítésére léteznek alternatív megoldások is, mint például a gyógyszerészeti tisztaságú pillanatragasztó vagy a japán konyha egyik alapanyagaként ismeretes tengeri alga („szusi-nori”), amelyet vékony lappá préselt formában egyfajta természetes ragasztószalagként lehet használni. (Gilpin-Blake, 2001)
* A gyermekágyas időszakban fontos, hogy az anya olyan tisztán és szárazon tartsa a sebet, amennyire csak lehetséges. Lábait tartsa egymás mellett még akkor is, ha a sebet összevarrták, mivel a varratok hamis biztonságérzetet adhatnak, miközben a seb még nem forrt össze és túlzott feszítésre könnyen szétnyílhat. Hasznos lehet a gyógynövényes ülőfürdő. Többféle recept ismeretes, a fő alapanyagok között szerepelnek a következők: feketenadálytő, medveszőlőlevél, pásztortáska, körömvirág, cickafarkkóró, zsálya, fokhagyma és a konyhasó. A leggyakrabban használt homeopátiás sebgyógyítók az Arnica és a Staphisagria, melyek közül az utóbbi elsősorban műtéti sebeknél használatos.
* Szót kell ejtenünk a lelki traumakezelésről is. Ez legalább olyan fontos, mint a testi sebek kezelése, különösen akkor, ha az anya a sérülést bántalmazásként vagy nemi erőszakként élte meg. Kezelésre szorulhatnak a kiszolgáltatottság, megaláztatás, bűntudat lelki sebei. Kiindulópontul idézem Judith Herman Trauma and Recovery című művének ide vonatkozó részletét: „a gyógyulás vezérelve a hatalom és az irányítás visszajuttatása a túlélőhöz”. Szükség esetén ne habozzunk igénybe venni pszichológus vagy szülésélmény-feldolgozó csoport szaksegítségét!
* Végül szeretnék szót ejteni arról a tényről, hogy a szülészeti szakembereket is érhetik traumák. Egy bábakörökben gyakran elhangzó mondás szerint „hajlamosak vagyunk gyakorlatunkat úgy folytatni, ahogyan tanultuk”. Ha egy fiatal orvostanhallgató vagy tanuló szülésznő nap mint nap látja a rossz példát, ám kétségeire, kérdéseire csak hatalmi szóval, nem pedig felnőtt módon, érzékenyen és észérvekkel kap választ, akkor könnyen belekeseredik a hibás gyakorlatba, amely azután beidegződik és végteleníti önmagát, anyák egész generációját traumatizálva pályafutása alatt. Az is előfordulhat, hogy az ellentmondásos élmény a fiatal szakmabélit végleg elborzasztja a hivatás gyakorlásától.
Azt, hogy ez mennyire így van, mi sem érzékelteti jobban, mint saját példám: Amikor tudatosult bennem, hogy bába szeretnék lenni, először a magyarországi kórház alapú szülésznőképzésen keresztül próbáltam elsajátítani a szakma alapjait. Ám amikor az első szakmai gyakorlati napom reggelén többek között egy három nyisszantással vágott, hat centiméter hosszú gátmetszésnek váltam sápadó tanújává, akkor tudatosult bennem, hogy ez olyasmi, amit nem szeretnék és soha nem is fogok megtanulni. Valószínűleg innen indult el az a folyamat, amelynek eredményeképpen mintegy két évnyi és egyharmad földgolyónyi távolságban a dicstelen élménytől végül holisztikus bába lettem. Hálás vagyok annak a fiatal anyának, aki akkor áldozata volt annak az ominózus gátmetszésnek, mert amit ő elszenvedett, azt másnak talán már pont azért nem kell majd, mert én azon a napon tanújává lehettem az ő kínjainak. Kívánom, hogy a felnövekvő nemzedékből minél többen megtapasztalhassák, hogy bizonyos esetekben milyen boldogító lehet nemet mondani és megcselekedni helyette a magunk igenjét:
„ Az élettani szülés a test intelligenciájában, mechanizmusainak sértetlenségében rejlik. Az élettani szülés kísérője tisztelni, nem pedig manipulálni törekszik e természetes folyamatot, azzal a hittel, hogy a test saját bölcsességgel bír, melybe beleavatkozni romlást hozó.” /Elizabeth Davis/

Irodalom:
- Goer, Henci: Obstetric Myths Versus Research Realities. Bergin & Garvey, 1995.
- Davis-Floyd RE. Birth as an American rite of passage. Berkeley: University of California Press, 2003.
- Gaskin, Ina May: Ina May’s Guide to Childbirth: Bantam Books, 2003.
- Frye, Anne: Healing Passage: 5th Edition, Labrys Press, Portland OR 1995.
- Elizabeth Davis: Heart and Hands: 4th Edition, Celestial Arts, 2004.
- Kitzinger, Sheila, Simkin, Penny (editors) Episiotomy and the Second Stage of Labor: 2nd Edition, Pennypress Inc., 1990.
- Gilpin-Blake, Denise: A Natural Alternative to Suturing: Midwifery Today Issue 60, Winter 2001.
- Midwifery Today “Tear Prevention” Issue 65, Spring 2003
- Judith Melton-Preston: Perineal Support, Research paper, El Paso Texas 2003.

Evidencia (kutatások):
- Reynolds JL and Yudkin PL. Changes in the management of labour: 2. Perineal management. Can Med Assoc J 1987;136(10):1045-1049.
- Wilcox LS et al. Episiotomy and its role in the incidence of perineal lacerations in a maternity center and a tertiary hospital obstetric service. Am J Obstet Gynecol 1989;160(5 Pt 1):1047-1052.
- Klein M et al. Does episiotomy prevent perineal trauma and pelvic floor relaxation? Online J Curr Clin Trials 1992;1(Document 10).
- Gass MS, Dunn CD, and Stys SJ. Effect of episiotomy on the frequency of vaginal outlet lacerations. J Reprod Med 1986;31(4);240-244.
- Thorp JM et al. Selected use of midline episiotomy: effect on perineal trauma. Obstet Gynecol 1987;70(2):260-262.
- Green JR and Soohoo SL. Factors associated with rectal injury in spontaneous deliveries. Obstet Gynecol 1989;73(5 Pt 1):732-738.
- Shiono P, Klebanoff MA, and Carey JC. Midline episiotomies: more harm than good? Obstet Gynecol 1990;75(5):765-770.
- McGuiness M, Norr K, and Nacion K. Comparison between different perineal outcomes on tissue healing. J Nurse Midwifery 1991;36(3):192-198.
- Gordon H and Logue M. Perineal muscle function after childbirth. Lancet 1985;2:123-125.
2. Sleep J et al. West Berkshire perineal management trial. Br Med J;289:587-590.
- Sleep J and Grant A. West Berkshire perineal management trial: Three year follow up. Br Med J 1987;32(3):181-183.
- Rockner G, Jonasson A, and Olund A. The effect of mediolateral episiotomy at delivery on pelvic floor muscle strength evaluated with vaginal cones. Acta Obstet Gynecol Scand 1991;70(1):51-54.
- Rockner G, Jonasson A, and Olund A. The effect of mediolateral episiotomy at delivery on pelvic floor muscle strength evaluated with vaginal cones. Acta Obstet Gynecol Scand 1991;70(1):51-54.
- Lobb MO, Duthie SJ, and Cooke RW. The influence of episiotomy on the neonatal survival and incidence of periventricular haemorrhage in very-low-birth-weight infants. Eur J Obstet Gynecol Reprod Biol 1986;22(1-2):17-21.
- The TG. Is routine episiotomy beneficial in the low birth weight delivery? Int J Gynaecol Obstet 1990;31(2):135-140.
- Borgatta, Lynn, Susan L. Piening and Wayne R. Cohen: “Association of Episiotomy and Delivery Position with Deep Perineal Laceration During Spontaneous Delivery in Nulliparous Women.” American Journal of Obstetrics and Gynecology 160(2):294-297

Szakirodalom-összegző kutatások:
- Thacker SB and Banta HD. Benefits and risks of episiotomy: an interpretive review of the English language literature, 1860-1980. Obstet Gynecol Surv 1983;38(6):322-338.
- Bromberg MH. Presumptive maternal benefits of routine episiotomy. J Nurse Midwifery 1986;31(3):121-127.
- Hofmeyr GJ and Sonnedecker EW. Elective episiotomy in perspective. S Afr Med J 1987;71(6):357-359.
- Thorp JM and Bowes WA. Episiotomy: Can its routine use be defended? Am J Obstet Gynecol 1989;160(5 Pt 1):1027-1030.

forrás: holdudvar bábaház




Elérhetőségek: Mélykúti Andrea | mia@deepwell.hu | +36/20-211-40-21

Maradjon nyitva az ablak